Blogolj!
2017.12.09.

Mindennevű, hogyan szólítsalak? 
Nazianszi Szent Gergely

I.

Mindennevű, hogyan szólítsalak? 
Mindenarcú, hogyan tapintsalak? 
Mindenszívű, hogyan szeresselek?

II.

Titkosrendőr, polgári ruhában, 
Az utcán ődöngők semleges mosolyával arcán, 
Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt, 
Nadrágzsebében a szolgálati fegyver, 
Állán bozontos álszakáll: 
Mint az árnyék, mint a gond, 
Úgy szegődik a megjelölt nyomába, – 
Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják, 
Családi körbe, hivatalba, 
Moziba is, a bársonyos homályba, 
Vagy kettesben az espresso kerek asztalához 
Egy forró feketére, – akárhová, 
De mint az árnyék, mint a gond, 
Mögötte jár. 
Van. 
És várja a percet, amely megállapíttatott, 
S lecsap könyörtelenül, 
Mint fölemelt marok a légyre 
S amaz ott marad, – összelapítva, 
Mint összezárult marokban a légy.

Így jársz utánam: így mondták nekem 
Kajlahátú bölcsek, 
Szorongó szentek, vaksi jámborok. 
Ám amikor az utca zuhogó tömegében 
Már olyan egyedül vagyok, 
Mint erdőben a gyermek 
S ólomtuskók a lábaim, 
Már-már leülök a járdaszélre, 
Vinnyogni, mint a siketnéma koldus, 
Ilyenkor némán elmész előttem, 
Közönyös arccal, zsebredugott kézzel, 
Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel, 
S egy pillanatra – lámpafény függönyrepedésben – 
Odamelegszik rám a szemed. 
Cinkos tekintet ez, 
Csak ennyit mond: 
Hiszen tudod! 
Rabló mosolyog rablótársra így, 
Vagy indiánra indián, 
Amikor a gyerekek játszanak 
És a semmire-se-jó felnőttek között 
Elosonnak nesztelenül.

A járókelők nem vesznek észre semmit, 
Csak én tudom: a térdem tudja, 
Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát, 
És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint: 
Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek!

III.

Máskor meg a villamoson: 
Függök a fogódzó kötélen, 
Csak az összepréselt embertestek tartanak, 
Izzadt szemem sóvárogva pislog 
Egy-egy elfoglalt szék felé: 
Egyszercsak fölkelsz a helyedről 
(Kigombolt ingű, húszéves fiú), 
A könyvet, amit olvastál, összecsapod 
És T e s s é k ! mondod ismerős mosollyal.

IV.

A múlt héten egy kisgyerekben láttalak.

Guggoltál a sétatéren 
És házakat építettél 
Homokból és hulladékból. 
Fölnéztél rám a földrül 
Huncutkás mosollyal: 
„Látod, mit építek? 
Máskor mást építettem, 
Naprendszert és csigabiga-házat. 
Építeni jó. 
Gyere, építsünk együtt!” 
És én melléd telepedtem a földre, 
Te pedig megfogtad a kezem 
És vezetted, 
És betűket írtunk a homokba.

V.

A minap egy kutya jött be a szobába, 
Egyenesen hozzám. 
A térdemre tette szelíden 
Az első lábát. 
És fölnézett rám szelíden: 
„Nem lehetnél hűségesebb? 
Én mindvégig hűséges vagyok.” 
Le kellett sütnöm a szememet 
És majdnem hangosan kimondtam 
A szentpéteri szót: 
„Menj ki tőlem Uram” 
De Te jobban tudod, mit gondolok. 
És nem mentél ki tőlem.

VI.

Ablakomat megkoccantja a szél. 
Értem: sétálni hívsz. Megyek.

VII.

Fuvoláz felettem a lomb. 
Altass el engem.

VIII.

Szeszélyes az erdei ösvény. 
Jöttem utánad. 
A patak vize csillan. 
Térdelve hajlok fölébed. 
Oltsd el szomjúságomat.

IX.

Egy ember nagyon kiabált. 
(Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú, 
Sikerült neki minden, 
Csak az élete nem.) 
Ezt kiabálta, sokszor, egymásután: 
„Hol van az Isten? 
Még sohasem láttam az Istent, 
Ki látta?” 
Mit tehettem szegénnyel? 
Szépen odamentem és megsimogattam az arcát. 
Sírt.

X.

Tegnap egy ember állított be hozzám 
És bizalmasan közölte velem, 
Hogy egy nem is nagyon távoli dátumra 
Ítélet van kimondva rám. 
Az értesülés megbízható helyről származik, 
És jó lenne, ha megfontolnám, 
Kár volna értem. 
Annál is inkább, mert csak rajtam áll 
És ellenkezőleg: nagy lesz a becsületem, 
Csak el ne mondjam senkinek, hogy láttalak.

Nem szóltam semmit. 
Hallgatva ültünk.

Aztán megszólalt újra:

Hogy úgy-e voltaképpen 
Nem is igaz az igazán, hogy láttalak. 
Csak úgy mondom, hogy mondjam.

Megint nem szóltam semmit. 
Hallgattunk megint.

Aztán megszólalt harmadszor is: 
Hogy vajon látlak-e most is? 
„Igen, feleltem, 
A szemedben, felebarátom.”

Még egy darabig ültünk egymás mellett 
És hallgattunk. 
Aztán fölkelt, és kezetfogtunk 
És elváltunk, két jóbarát.

XI.

Álmodtam. Széken ültem, 
Elnök voltam a könyvek kongresszusán, 
A könyvek ezre körülöttem ült, 
Mint Niceában a szakállas atyák.

Az egyik mondta: „Messze az Isten, a hetedik égben, 
Az angyalok és démiurgoszok között.” 
– „Helyes, mondottam, de kevés!” 
A másik mondta: „Közel az Isten, az emberi szívben, 
Csak ott találod.” 
– „Helyes, mondottam, de kevés!” 
A harmadik: „A természet az Isten, 
A lények végtelen során 
Bontja ki végtelen magát.” 
– „Szép, szép! feleltem, de kevés!” 
A negyedik: „A nép az Isten 
A történelemben fejtőzik ki egyre.” 
– „Kevés, kevés!” 
Az ötödik: „A minden az Isten, 
Én vagyok ő, és te vagy ő, és ő is ő, és minden ő.” 
– „Nem elég, nem elég!” 
A hatodik a semmiről beszélt, 
A hetedik számokat recitált, 
A nyolcadik a moszkvai Confessiót, 
A kilencedik atombombáról énekelt prefációt 
És a tizedik Einstein evangéliumát. 
És még sokan, sokfélét és sokáig 
És minden egyes más nyelven beszélt. 
És én csak kiáltoztam egyre: 
– „Kevés! kevés! nagyon kevés!”

És minden székből egy-egy könyvtekercs gurult elő, 
És a tekercsek összeálltak 
És torony akart lenni belőlük, 
Mint ama régi, Szennár mezején. 
Gurultak, egyre gurultak a nagyhasú tekercsek, 
És másztak és sürögtek 
Izzadtan, izgatottan, 
Fölfelé, fölfelé 
Mint Himalája fejének a hangyák.

És már éppen fel akartam egyenesedni a székben 
És igazságot tenni, 
De fölébredtem. 
Éjszaka volt. 
Éjszaka voltál.

XII.

Könyv a térdemen, 
A könyvben ábra, számokkal és görög betűkkel: 
Ablak a Végtelenbe. 
Itt ülsz az ablakban, mellettem 
És fölemelt Ujjaid ütemén ringatod 
És szertehajtod, egyre sebesebben, 
És összefogod, egyre szorosabban, 
Napok, naprendszerek, galaktikák és mindenségek 
És atomok és protonok és protonnál is potomabb pontok 
Miriárdokszor miriárdjait. 
Fölemeled a karodat, 
És eltűnik az Anyag a Hullámzás végtelenében, 
Leejted karodat, 
És elpihen a Hullámzás az Anyag végtelenében. 
És eltűnök én is; elpihenek én is 
Árján az Ütemnek, 
Amely innen, térdeimről 
Mozgatja a Mindent.

XIII.

Mezítlábas asszony az országúton. 
Kenyeret visz, abroszba kötve. 
Szép kerek gyürkés cipót. 
Teli a levegő kenyérillattal. 
Teli a lelkem illatoddal.

XIV.

Ma volt a legnehezebb. 
Tükörbe néztem, úgy esett, 
S Te onnan néztél vissza rám. 
És belém állt az értetlen csodálkozás: 
De, Uram, ezt az ötletet! 
De, Uram, tisztesség ne essék szólván, 
Jobbnak gondoltam az ízlésedet! 
Akaratlanul a fejemet csóváltam, 
Rosszallóan csóváltad a fejed Te is. 
És akkor elszégyelltem magamat: 
Eszembejutott barátom, a professzor, 
Aki fehér köpenyében, górcsöves asztalkája előtt, 
Valami fertelmes férget boncolgatott 
És látván arcomon az undort, 
Ezt mondta, mérhetetlen szánalommal: 
„Mit tudod te, szegény laikus, 
Hogy, milyen csodálatos ez!” 
Igen, Uram, – mit tudom én? 
Mit tudok én!? 
Mire visszatettem a tükröt a fiókba, 
Hangosan nevettem.

XV.

Este van. 
Elment az utolsó látogató. 
A folyosón lecsavartam a villanyt. 
Itt vagyok. 
Szokott helyeden, 
A kis támlátlan széken, 
Az ajtó és az üveges szekrény között, 
Ülsz és vársz. 
Egyedül vagyunk. 
Leeresztem az ablak függönyét. 
Így, most segíts egymásba néznünk. 
És holnap reggel, 
Harmadik harangszóra, 
Megtöröm a Kenyeret.

2017.12.02.

Egy kecskére bíztak egy szép fej káposztát.
Nem nyúlt hozzá, nehogy a gazdái átkozzák.
Hogy küzdött magával, és mit tett legvégül,
Elmondom kecskéül!

- Mekk!
Egyelek meg,
de remek
kerek!
Nem! Hess, becstelen kecskeszellemek!
Egyenes jellemek
benneteket elkergetnek!
Mekk!
De szerfelett kellenek
keblemnek
e levelek.
Egyet lenyelek!
Nem! Rendesen legelek...
Mekk!
De eme repedezett fedeles levelek,
melyeket emberek nem esznek meg,
nekem teljesen megfelelnek,
ezeket nyelem le.
Belembe lemehetnek.
Mekk!
Ejnye! Erre eme beljebb elhelyezett levelek
lettek fedelek.
Ezek e melegben egyre epedeznek,
meg-megrepedeznek.
Nem tehetek egyebet,
egy rend levelet lenyelek.
Mekk!
De erre eme bentebb szerkesztett levelek
egyre feljebb keverednek,
rendre fedelek lesznek,
melyeket szemetesvederbe tesznek.
Erre teremtettek benneteket?!
Mekk!
Elengedhetetlen meg kell ennem
e fejben lelt leveleket.
Le veletek!
Nyekk!
Te fej! Ne feledd: meg nem ettelek,
de megmentettelek!
Mekk!

 
2017.11.25.

akinek nem rongyos a lelke, 
de fényes, mint a nehéz selyem, 
aki hiszi is, amit mondott, 
akit nem zsarol a félelem,

boldog, akit nem az önérdek 
kormányoz, hanem önként szolgál, 
adósait nem tartja számon, 
görbe utakon titkon sem jár.

Boldog, akinek láthatatlan 
púpként a múlt nem ül a hátán, 
nem üzletei gazemberekkel, 
árnyékán nem táncol a sátán.

akinek a szemén kifénylik, 
hogy süt benne az Isten napja, 
akinek lelke nehéz selymét 
magasságos szél lobogtatja.

(Jókai Annának)

2017.11.18.

Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csíkja
lila, mint a
lila tinta.

Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol 

2017.11.11.

Zengje a szívünk, énekelje nyelvünk
Szent Márton püspök életének hírét,
kit három ország magáénak mondhat, és bízva kérhet.

Értelme éles, életében józan,
római császár derék katonája,
s hittanulóként szívében már érik Isten igéje.

Irgalmas szívvel meglátja a koldust,
őt felruházván megismeri Krisztust,

majd érett fejjel messzi Galliában papja lesz néki.

És íme: püspök Túrnak városában,
nagy méltóságban egyszerűen élvén,
védelmezője ragadozók ellen s atyja a nyájnak.

Szent Márton, kérünk, ki már célhoz értél,
főpapok dísze, légy a papok őre,
s a magyar földet, hol születtél egykor, mint atyánk, óvjad

2017.11.04.

Nem gondoltam, hogy életemben 
még eszembe jut, 
tisztán látom olykor mégis a szomszéd 
nagyfiút, 
szombat este jött ivás után, 
s félrehúzott: van egy balladám. 

Nem gondoltam, hogy életemben 
még eszembe jut, 
mégis hallom bort susogva a szomszéd 
nagyfiút, 
azt susogja: Corvin köziek, 
s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg. 

A Corvin közben összegyűltek rég a nagyfiúk, 
fegyvert fogtak egy-kétszázan, 
nem volt más kiút, 
ők voltak a Corvin köziek, 
s félrenézett, hogy ki hallja meg. 

Fegyvert fogtak, régen egyszer mind 
a nagyfiúk, 
s összegyűltek Corvin közben, 
nem volt más kiút, 
árvák voltak, úgy, mint te meg én, 
senkik voltak, úgy, mint te meg én. 

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, 
ők voltak, ők voltak, Ők, 
tűzben és rongyokban, árván és boldogan, 
névtelen, 
kénytelen Istenszem előtt. 

Rongy az élet, csak azt tudták, 
s nincsen más kiút, 
csak összegyűlni Corvin közbe, 
s lenni nagyfiúk. 
Isten szeme rajtuk épp megállt, 
fegyvert fogtak, kezdeni a bált. 

Rátámadtak Corvin-közre tankok,, fegyverek, 
- úgy súgta a szomszéd fiú, más 
ne hallja meg - 
rájuk támadt az egész világ, 
árvák itt nem kezdhetik a bált. 

Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt, 
visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat. 
Ruszki árvák égtek fáklyaként, 
rongyok ők is: megtudták a tényt. 

Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk. 
Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut, 
másutt keres rongylángra valót, 
máshol gyújtja embert és a szót. 

Újabb tankok jöttek - súgta szomszéd 
nagyfiú, 
lőtt árvára újabb árva, folyt a háború, 
és a világ sose tudja meg, 
kik voltak a Corvin-köziek. 

Mert ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, 
ők voltak, ők voltak, Ők, 
tűzben és rongyokban, árván és boldogan, 
névtelen, 
kénytelen Istenszem előtt. 

Éppen Isten szeme előtt felbukkantak ők, 
lángragyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nőtt, 
meghaltak és egy se tudja meg, 
kik voltak a Corvin-köziek. 

Szombat este fülbe súgta ezt a balladát, 
szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk: 
rongyos ember mind rosszat tanít, 
gyertek enni most szokás szerint. 

Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan, 
- ezt a képet látom ismét, szombat este van, 
rongyos Isten, öreg rongyszedő, 
Corvin köz, te árva temető, 
rongyos Isten, öreg rongyszedő, 
Corvin köz, te árva temető. 

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak, 
ők voltak, ők voltak, Ők, 
tűzben és rongyokban, árván és boldogan, 
névtelen, 
kénytelen Istenszem előtt

2017.10.28.

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca.

Nincs már teendõ: ez maradt,

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél,

valami szent lobogás készül.

 

Zászlóink föl, újjongva csapnak,

kiborulnak a széles útra,

selyem-színei kidagadnak:

ismét mienk a pesti utca!

 

Ismét mienk a bátor ének,

parancsolatlan tiszta szívvel,

s a fegyverek szemünkbe néznek:

kire lövetsz, belügyminiszter?

 

Piros a vér a pesti utcán,

munkások, ifjak vére ez,

piros a vér a pesti utcán,

belügyminiszter, kit lövetsz?

 

Kire lövettek összebújva ti,

megbukott miniszterek?

Sem az ÁVH, sem a tankok

titeket meg nem mentenek.

S a nép nevében, aki fegyvert

vertél szívünkre, merre futsz,

véres volt a kezed már régen

Gerõ Ernõ, csak ölni tudsz?

 

...Piros a vér a pesti utcán.

Esõ esik és elveri,

mossa a vért, de megmaradnak

a pesti utca kövein.

 

Piros a vér a pesti utcán,

munkások - ifjak vére folyt,

- a háromszín-lobogók mellé

tegyetek ki gyászlobogót.

 

A háromszín-lobogó mellé

tegyetek három esküvést:

sírásból egynek tiszta könnyet,

s a zsarnokság gyûlöletét,

 

s fogadalmat: te kicsi ország,

el ne felejtse, aki él,

hogy úgy született a szabadság,

hogy pesti utcán hullt a vér.

2017.10.21.

Sortüzek döreje szédít, 
szív szakad és vakolat, 
gyász-szalagok közt az Édes 
már megint sírvafakadt. 

Fél a fű, a vézna füst is 
ijedten legöndörül, 
félelem dobog a házban, 
a tájban körös-körül

Fekete bársony-koloncok 
örvényét veti az ég, 
varjú-koszorú fölöttem, 
rajtam hideg veríték. 

2017.10.14.

Alkudtál s mondtad: "nem kell, amit ti szerettek,
     Vagy nem kell úgy, mint élni, szeretni szokás;
Munkabiró lelket kívánok, félni tudatlant,
     S félni merőt: amint a haza jobb ügye hí.
És emberszerető szívet, ha vad indulatokkal
     És áleszmékkel küzdeni síkra kelek.
Tűrni viszályt és pártharagot, s ha kerűlni lehetlen,
     Régi baráttól is tűrni a néma döfést.
S amint kezdettem fiatalkori lelkesedéssel
     Arról hálaimát mondani vég napomon.
Mindezekért a díj, amelyet elérni reményem:
     Vajha kicsin legyek a nagy haza hősei közt." 

1845. április 20. - augusztus 19. közt

2017.10.07.

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke földalol: 

E nagy napon, hol emlék s béke leng,
A bús bitókra hittel nézzetek! 

Hittel, reménnyel, mert most kél a nap,
Minden napoknál szebb és szabadabb! 

A nap, melyért mi vérben esve el,
Nyugodtan haltunk ama reggelen. 

Szemünk nem látta, lelkünk látta csak,
Hisz onnan jönnek mind e sugarak; 

Hisz onnan árad, új világ felett,
Szentháromságunk, mely jövőt teremt: 

Szabadság minden népnek, aki él
S halni tudott egy megváltó hitér, 

Egyenlőség, hogy Ember ne legyen
Mások szabad prédája, becstelen. 

Testvériség, mely át világokon
Kézt fog a kézbe, hisz mind, mind rokon. 

Ó magyarok, ti élő magyarok,
A halhatatlan élet úgy ragyog 

Rátok, ha az egekbe lobogón
Igazság leng a lobogótokon, 

Az Igazság, mely tegnap még halott,
Világ bírájaként föltámadott. 

A népek szent szövetségébe ti
Úgy lépjetek, mint Kossuth népei. 

A föld alól, a magyar föld alól
A vértanúk szent lelke így dalol.

1918. október 6.

Ezeket a cikkeket olvastad már?