hirdetés
Blogolj!
2018.01.26.

Szülőföldem szép határa! 
Meglátlak e valahára? 
A hol állok, a hol megyek, 
Mindenkor csak feléd nézek. 

Ha madár jön, tőle kérdem, 
Virulsz-e még szülőföldem! 
Azt kérdezem a felhőktől, 
Azt a suttogó szellőktől. 

De azok nem vigasztalnak, 
Bús szivemmel árván hagynak; 
Árván élek bús szivemmel, 
Mint a fű, mely a sziklán kel. 

Kisded hajlék, hol születtem, 
Hej tőled be távol estem! 
Távol estem mint a levél, 
Melyet elkap a forgószél.

2018.01.20.

Tél eleje, tél közepe:
havas a hegyek teteje,
sehol egy árva virág -
zúzmarás a fán az ág.

Ám télúton egy reggelen,
csoda történik a hegyen:
kibújik a hóvirág,
s megrezzen a fán az ág.

Öröm rezzen ágról ágra:
itt a tavasz nemsokára,
kizöldülnek mind a fák -
Isten hozott, hóvirág!

2018.01.13.

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simúl a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó Nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
…Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.

2018.01.06.

Jövének távol, boldog Napkeletről 
Három királyok, híres mágusok, 
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről, 
Kiről legenda és jóslat susog.

Ki született szegényen Betlehemben, 
Kit megöletne Heródes király 
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve 
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!

Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja 
A Kisdedet, ki a jövő királya 
S a csillagot, mely homlokán ragyog.

Ô édes, kedves. Bájolón gagyog 
S egy pintyőkét néz, mely szent szeliden 
A Szűz Mária vállán megpihen… 

1924

2018.01.01.

Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre –
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt*,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.
Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstbe disznósonkát,
zsebbe csokoládét.
Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő.

2017.12.30.

Ezúttal sírva, szépen 
Forgok meg lelkemnek régi 
Gyermekes életében: 
Boldog új évet kívánok. 

Boldog új évet kívánok, 
Mindenki tovább bírja 
E rettenetet, 
E szamárságot, 
Mint szegény, mint bírom én, én, 
Gyönyörködve, 
Óh, én szegény 
Lelki kémény. 
Boldog új évet kívánok. 

Ontom a füstjét 
A szavaimnak, 
Pólyálva és idegesen, 
Be messze ringnak 
Az én régi terveim, 
Az én régi társaim is 
De messze vannak, 
Boldog új évet kívánok. 

Új év Istene, tarts meg 
Magamnak 
S tarts meg mindenkit 
A réginek, 
Ha lehet: 
Boldog új évet kívánok.

2017.12.23.

Óhajtozom el a Magasságba, 
Nagy a csúfság idelenn, 
De van Karácsony, Karácsony, 
Istenem, én Istenem 
S ember-vágy küldte Krisztusunkat.

Két gerlicét vagy galamb-fiókát, 
Két szívet adnék oda, 
Hogyha megint vissza-jönne 
A Léleknek mosolya 
S szeretettel járnánk jászolhoz.

Krisztus kivánata, Megtartóé, 
Lázong át a szívemen, 
Mert Karácsony lesz, Karácsony, 
Istenem, én Istenem, 
Valaha be szebbeket tudtál.

Óhajtozom el a Magasságba 
Gyermekségemben kötött 
Minden szűzséges jussommal, 
Mert az emberek között 
Nem így igértetett, hogy éljek.

Követelem a bódító álmot, 
Karácsonyt, Krisztus-javat, 
Amivel csak hitegettek, 
Amit csak hinni szabad, 
Csúfság helyett a Magasságot.

Lábainknak eligazitását 
Kérem én szerelmesen, 
Karácsony jöjjön, Karácsony 
És száz jézusi seben 
Nyiladozzék ékes bokréta.

2017.12.16.

Én, Mécs, Isten szavának trombitája 
s mint költő, élő lelkiismeret: 
szétkürtölöm most minden égi tájra, 
hogy vannak züllött ifjú emberek, 
kikből nem lesz se szent, se honfi hős! 
S e fiúkért valaki felelős!

A kis királyfit rajongástul égve 
nagy mesterek védték a bűn elől, 
grófok, bárók s a pápa őszentsége 
is érdeklődött hogyléte felől 
– s ezekre nem vigyázott lelki csősz! 
E fiúkért valaki felelős!

E fiúknak nem volt gyerekszobájuk, 
hol mese-forrást rejtnek a zsaluk, 
lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk, 
hol több család csókolt, pörölt, aludt! 
Vagy ólban nőttek s rájuk tőrt az ősz. 
E fiúkért valaki felelős!

Vagy műhelyekben, forgáccsal, csirizzel 
kavart habarcs volt álom-malterük. 
Az ételükben ember-jóság-ízzel 
nem találkoztak, bár az ég derűt 
szült, mert Istennel viselős! 
E fiúkért valaki felelős!

Pofozta őket mester, gazda, béres 
s rugdalta a kikent, kifent segéd: 
sokszor volt lelkük s hátuk alja véres, 
bőrük tetveknek vacsora s ebéd. 
A csontjuk vitriolos s nem velős. 
E fiúkért valaki felelős!

Csak ezt hallották mindég: „te gazember”, 
s ha többen voltak, akkor: „csőcselék”, 
irigy ebek a dús koncokkal szemben 
s a háborúban ágyútöltelék! 
Üvöltni kell, bár közhely, ismerős: 
e fiúkért valaki felelős!

Nem tudnak semmit ők a Bibliáról 
s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok! 
S csak annyit tudnak az Isten fiáról, 
hogy elítélt minden gaz gazdagot! 
Kinél szurony s arany van: az erős! 
E fiúkért valaki felelős!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból 
nem hámozta ki senki kincsüket 
s zenghet a jóság száz angyal-torokból, 
fülük az ég szavára már süket. 
Szívük gennyes, szemük nézése bősz. 
E fiúkért valaki felelős!

Ezeknek az lesz majd a messiásuk, 
ki forradalmat, pénzt és nőt ígér, 
a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk 
világ-lángok között a Holdig ér. 
Jön a Halál, a mindent elnyelős: 
ítélet lesz s valaki felelős!

2017.12.09.

Mindennevű, hogyan szólítsalak? 
Nazianszi Szent Gergely

I.

Mindennevű, hogyan szólítsalak? 
Mindenarcú, hogyan tapintsalak? 
Mindenszívű, hogyan szeresselek?

II.

Titkosrendőr, polgári ruhában, 
Az utcán ődöngők semleges mosolyával arcán, 
Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt, 
Nadrágzsebében a szolgálati fegyver, 
Állán bozontos álszakáll: 
Mint az árnyék, mint a gond, 
Úgy szegődik a megjelölt nyomába, – 
Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják, 
Családi körbe, hivatalba, 
Moziba is, a bársonyos homályba, 
Vagy kettesben az espresso kerek asztalához 
Egy forró feketére, – akárhová, 
De mint az árnyék, mint a gond, 
Mögötte jár. 
Van. 
És várja a percet, amely megállapíttatott, 
S lecsap könyörtelenül, 
Mint fölemelt marok a légyre 
S amaz ott marad, – összelapítva, 
Mint összezárult marokban a légy.

Így jársz utánam: így mondták nekem 
Kajlahátú bölcsek, 
Szorongó szentek, vaksi jámborok. 
Ám amikor az utca zuhogó tömegében 
Már olyan egyedül vagyok, 
Mint erdőben a gyermek 
S ólomtuskók a lábaim, 
Már-már leülök a járdaszélre, 
Vinnyogni, mint a siketnéma koldus, 
Ilyenkor némán elmész előttem, 
Közönyös arccal, zsebredugott kézzel, 
Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel, 
S egy pillanatra – lámpafény függönyrepedésben – 
Odamelegszik rám a szemed. 
Cinkos tekintet ez, 
Csak ennyit mond: 
Hiszen tudod! 
Rabló mosolyog rablótársra így, 
Vagy indiánra indián, 
Amikor a gyerekek játszanak 
És a semmire-se-jó felnőttek között 
Elosonnak nesztelenül.

A járókelők nem vesznek észre semmit, 
Csak én tudom: a térdem tudja, 
Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát, 
És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint: 
Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek!

III.

Máskor meg a villamoson: 
Függök a fogódzó kötélen, 
Csak az összepréselt embertestek tartanak, 
Izzadt szemem sóvárogva pislog 
Egy-egy elfoglalt szék felé: 
Egyszercsak fölkelsz a helyedről 
(Kigombolt ingű, húszéves fiú), 
A könyvet, amit olvastál, összecsapod 
És T e s s é k ! mondod ismerős mosollyal.

IV.

A múlt héten egy kisgyerekben láttalak.

Guggoltál a sétatéren 
És házakat építettél 
Homokból és hulladékból. 
Fölnéztél rám a földrül 
Huncutkás mosollyal: 
„Látod, mit építek? 
Máskor mást építettem, 
Naprendszert és csigabiga-házat. 
Építeni jó. 
Gyere, építsünk együtt!” 
És én melléd telepedtem a földre, 
Te pedig megfogtad a kezem 
És vezetted, 
És betűket írtunk a homokba.

V.

A minap egy kutya jött be a szobába, 
Egyenesen hozzám. 
A térdemre tette szelíden 
Az első lábát. 
És fölnézett rám szelíden: 
„Nem lehetnél hűségesebb? 
Én mindvégig hűséges vagyok.” 
Le kellett sütnöm a szememet 
És majdnem hangosan kimondtam 
A szentpéteri szót: 
„Menj ki tőlem Uram” 
De Te jobban tudod, mit gondolok. 
És nem mentél ki tőlem.

VI.

Ablakomat megkoccantja a szél. 
Értem: sétálni hívsz. Megyek.

VII.

Fuvoláz felettem a lomb. 
Altass el engem.

VIII.

Szeszélyes az erdei ösvény. 
Jöttem utánad. 
A patak vize csillan. 
Térdelve hajlok fölébed. 
Oltsd el szomjúságomat.

IX.

Egy ember nagyon kiabált. 
(Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú, 
Sikerült neki minden, 
Csak az élete nem.) 
Ezt kiabálta, sokszor, egymásután: 
„Hol van az Isten? 
Még sohasem láttam az Istent, 
Ki látta?” 
Mit tehettem szegénnyel? 
Szépen odamentem és megsimogattam az arcát. 
Sírt.

X.

Tegnap egy ember állított be hozzám 
És bizalmasan közölte velem, 
Hogy egy nem is nagyon távoli dátumra 
Ítélet van kimondva rám. 
Az értesülés megbízható helyről származik, 
És jó lenne, ha megfontolnám, 
Kár volna értem. 
Annál is inkább, mert csak rajtam áll 
És ellenkezőleg: nagy lesz a becsületem, 
Csak el ne mondjam senkinek, hogy láttalak.

Nem szóltam semmit. 
Hallgatva ültünk.

Aztán megszólalt újra:

Hogy úgy-e voltaképpen 
Nem is igaz az igazán, hogy láttalak. 
Csak úgy mondom, hogy mondjam.

Megint nem szóltam semmit. 
Hallgattunk megint.

Aztán megszólalt harmadszor is: 
Hogy vajon látlak-e most is? 
„Igen, feleltem, 
A szemedben, felebarátom.”

Még egy darabig ültünk egymás mellett 
És hallgattunk. 
Aztán fölkelt, és kezetfogtunk 
És elváltunk, két jóbarát.

XI.

Álmodtam. Széken ültem, 
Elnök voltam a könyvek kongresszusán, 
A könyvek ezre körülöttem ült, 
Mint Niceában a szakállas atyák.

Az egyik mondta: „Messze az Isten, a hetedik égben, 
Az angyalok és démiurgoszok között.” 
– „Helyes, mondottam, de kevés!” 
A másik mondta: „Közel az Isten, az emberi szívben, 
Csak ott találod.” 
– „Helyes, mondottam, de kevés!” 
A harmadik: „A természet az Isten, 
A lények végtelen során 
Bontja ki végtelen magát.” 
– „Szép, szép! feleltem, de kevés!” 
A negyedik: „A nép az Isten 
A történelemben fejtőzik ki egyre.” 
– „Kevés, kevés!” 
Az ötödik: „A minden az Isten, 
Én vagyok ő, és te vagy ő, és ő is ő, és minden ő.” 
– „Nem elég, nem elég!” 
A hatodik a semmiről beszélt, 
A hetedik számokat recitált, 
A nyolcadik a moszkvai Confessiót, 
A kilencedik atombombáról énekelt prefációt 
És a tizedik Einstein evangéliumát. 
És még sokan, sokfélét és sokáig 
És minden egyes más nyelven beszélt. 
És én csak kiáltoztam egyre: 
– „Kevés! kevés! nagyon kevés!”

És minden székből egy-egy könyvtekercs gurult elő, 
És a tekercsek összeálltak 
És torony akart lenni belőlük, 
Mint ama régi, Szennár mezején. 
Gurultak, egyre gurultak a nagyhasú tekercsek, 
És másztak és sürögtek 
Izzadtan, izgatottan, 
Fölfelé, fölfelé 
Mint Himalája fejének a hangyák.

És már éppen fel akartam egyenesedni a székben 
És igazságot tenni, 
De fölébredtem. 
Éjszaka volt. 
Éjszaka voltál.

XII.

Könyv a térdemen, 
A könyvben ábra, számokkal és görög betűkkel: 
Ablak a Végtelenbe. 
Itt ülsz az ablakban, mellettem 
És fölemelt Ujjaid ütemén ringatod 
És szertehajtod, egyre sebesebben, 
És összefogod, egyre szorosabban, 
Napok, naprendszerek, galaktikák és mindenségek 
És atomok és protonok és protonnál is potomabb pontok 
Miriárdokszor miriárdjait. 
Fölemeled a karodat, 
És eltűnik az Anyag a Hullámzás végtelenében, 
Leejted karodat, 
És elpihen a Hullámzás az Anyag végtelenében. 
És eltűnök én is; elpihenek én is 
Árján az Ütemnek, 
Amely innen, térdeimről 
Mozgatja a Mindent.

XIII.

Mezítlábas asszony az országúton. 
Kenyeret visz, abroszba kötve. 
Szép kerek gyürkés cipót. 
Teli a levegő kenyérillattal. 
Teli a lelkem illatoddal.

XIV.

Ma volt a legnehezebb. 
Tükörbe néztem, úgy esett, 
S Te onnan néztél vissza rám. 
És belém állt az értetlen csodálkozás: 
De, Uram, ezt az ötletet! 
De, Uram, tisztesség ne essék szólván, 
Jobbnak gondoltam az ízlésedet! 
Akaratlanul a fejemet csóváltam, 
Rosszallóan csóváltad a fejed Te is. 
És akkor elszégyelltem magamat: 
Eszembejutott barátom, a professzor, 
Aki fehér köpenyében, górcsöves asztalkája előtt, 
Valami fertelmes férget boncolgatott 
És látván arcomon az undort, 
Ezt mondta, mérhetetlen szánalommal: 
„Mit tudod te, szegény laikus, 
Hogy, milyen csodálatos ez!” 
Igen, Uram, – mit tudom én? 
Mit tudok én!? 
Mire visszatettem a tükröt a fiókba, 
Hangosan nevettem.

XV.

Este van. 
Elment az utolsó látogató. 
A folyosón lecsavartam a villanyt. 
Itt vagyok. 
Szokott helyeden, 
A kis támlátlan széken, 
Az ajtó és az üveges szekrény között, 
Ülsz és vársz. 
Egyedül vagyunk. 
Leeresztem az ablak függönyét. 
Így, most segíts egymásba néznünk. 
És holnap reggel, 
Harmadik harangszóra, 
Megtöröm a Kenyeret.

2017.12.02.

Egy kecskére bíztak egy szép fej káposztát.
Nem nyúlt hozzá, nehogy a gazdái átkozzák.
Hogy küzdött magával, és mit tett legvégül,
Elmondom kecskéül!

- Mekk!
Egyelek meg,
de remek
kerek!
Nem! Hess, becstelen kecskeszellemek!
Egyenes jellemek
benneteket elkergetnek!
Mekk!
De szerfelett kellenek
keblemnek
e levelek.
Egyet lenyelek!
Nem! Rendesen legelek...
Mekk!
De eme repedezett fedeles levelek,
melyeket emberek nem esznek meg,
nekem teljesen megfelelnek,
ezeket nyelem le.
Belembe lemehetnek.
Mekk!
Ejnye! Erre eme beljebb elhelyezett levelek
lettek fedelek.
Ezek e melegben egyre epedeznek,
meg-megrepedeznek.
Nem tehetek egyebet,
egy rend levelet lenyelek.
Mekk!
De erre eme bentebb szerkesztett levelek
egyre feljebb keverednek,
rendre fedelek lesznek,
melyeket szemetesvederbe tesznek.
Erre teremtettek benneteket?!
Mekk!
Elengedhetetlen meg kell ennem
e fejben lelt leveleket.
Le veletek!
Nyekk!
Te fej! Ne feledd: meg nem ettelek,
de megmentettelek!
Mekk!

 

Ezeket a cikkeket olvastad már?