Blogolj!
2019.08.10.

 

Feljött a hold a Tiszára,

Csend borul a fűre, fára.

Szeged alatt a szigetnél

áll egy ócska halász-bárka.

 

Holdvilágnál fenn a bárkán

halászlegény ül magában:

ül magában s furulyál;

furulyál az éjszakában.

 

A Tiszára a sötétség

gyászfátyolként terül hosszan:

gyászfátyolon a csillagok

csillogdálnak gyémántosan.

 

Talán épp a bárka alatt

lenn a vízben, lenn a mélyben

fekszik egy nagy halott király,

halott király réges-régen.

 

Koporsója arany, ezüst,

s vasból van a burkolatja.

És a hármas koporsóban

a király a dalt hallgatja.

2019.08.03.

Sötét szemem az éjbe réved,

Köszöntelek, dús álmú élet!

Ott künn a rózsák násza van ma:

Az örök vágynak diadalma!

 

Az éj szerelme szerteárad,

Mámor ölébe hull a bánat,

Halk dal száll, száll, erőre kapva

És szilajan törtet az agyba.

 

S a szentiváni boldog éjjel

Szűz fátylát oldja, bontja széjjel,

S én álmodom gyönyörűt, mélyet,

Felüled Élet, Élet, Élet!

2019.07.27.

Lelkemben áll a boldog Annabál,

Örvénylő vágyak táncoló csapatja.

Ma nincs enyészet, mélabú, halál,

Ma zászlaját a mámor fölragadja

S a szív, vert életem haló patakja

Ma megdagad száz zsongó látomással

S a szerelem mély tengerébe áthal.

 

Ma újra koszorút fon az öröm

És nászi fáklyát lenget a dicsőség,

S a jövendőség kapuját töröm

S látom magam, győzelmek ifjú hősét

És vár a nagy, a holdasan zengő rét,

Hogy sírva a gyönyörtől ráfeküdjem

Alélva boldog nyáréji derűben.

 

Ó szerelemnek holdja, szűz arany,

Ó fiatalság éje, végtelenség!

Hiába sírok s áltatom magam,

A nyár és vágy elvesztek már nekem rég

S orgonahangján a sok büszke emlék

Ott zsong a távol, mély látóhatáron,

Hol a sötétbe húnyt szép ifjúságom.

2019.07.20.

A piros láng a sötétség szeretője.

Az oroszlán nem ragyog magától, hanem az éjszakától.

Elrejti arany sörényét, hasztalan a szaggatott kiáltozás

a hegycsúcson s minden völgytorokban,

hiábavaló a húr éneke, a madár-hangu síp

a rengetegben s a zsenge ifju ligetben,

a szita-zörgetés, forrástól sziklafalig a dob-dörgetés,

a kérlelés mit ér magányosan valamennyi mellben --

Mindenfelé lát, de nem világít. Csak ha végül

és kezdettől mindörökké átöleli kérlelve a feketeség,

enged titkából: a magasan s a szétszórtan tükröző

számtalan mélyben hiány nélkül megszületik,

a homályos szegélyen pirosan életre kelve.

2019.07.13.

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,

     Magossan tűndöklik a hideg klímákon.

Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,

     Mert súgárit a nap rá közelről hányja.

Vévén a Szírius tőle melegséget,

     Tüzes csillagával minden határt éget.

Mihelyt dögleletes fényű csillagzatja

     Magát a csillagos égen kimutatja,

Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,

     A nyájas ligetek s mezők elfonnyadnak.

A tőle megaszalt természetnek szomja

     A rétek haldokló virágit lenyomja.

Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,

     Melyeket belől egy száraz hektika bánt.

Illatos kebelek Flórához temjénez,

     Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.

Neki alázatos szárát meghajlítja,

     Az újító essőt nyílt szájjal áhítja.

El is jön az esső néha nagy felhővel,

     De széllel, dörgéssel, viillámmal s mennykővel.

A forgószél öszvetördeli a fákat,

     Elsodorja a szép vetést és palántákat.

A rohanó zápor a rétet elmossa,

     A virágok nemző részit lecsapdossa.

A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,

     A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.

Kopog a jégesső, tördel mindeneket,

     Agyonveri a szép virágos füveket.

De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,

     A haragos egek ismét kiderűlnek.

A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,

     A megszűrt áerben vídámon tűndököl.

Büszkén mutogatja a szagos rétekben

     Apró képecskéit a kristály cseppekben.

A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,

     A víg madarakkal a mezők hangoznak. -

Egy Ily hűs essőért mennyit sohajtozott,

     Akit az izzadság és por besározott.

Aki lankadt karral vonta már kaszáját,

     Be édes örömmel kezdi most munkáját.

2019.07.06.

meghagytam őt magamnak

legyen valakim szükség esetén

aki megállít a szakadék peremén

aki sokadszor is visszafogadja

és magához öleli tékozló fiát

legyen neki is valakije

akiért tehet valami jót

hogy ne egyedül szomorkodjon

lakatlan csillagai között

2019.06.29.

Égi csikón léptet a nyár,

tarka idő ünnepe jár,

táncra való, fürdeni jó,

nagy hegy alatt hűsöl a tó.

 

Hogyha kijössz, messzire mégy,

hogyha maradsz, csípdes a légy.

Habzik az ég, mint tele-tál,

tarka idő szőttese száll.

2019.06.22.

Medárd nekünk megártott,
alaposan bemártott,
három hete csak zuhog,
ázik a bab s a murok,
petrezselyem zöldje is
és a holtak földje is.

Ázik, ázik a búza,
fejét a víz lehúzza,
beillene zsenge nádnak:
bokán fölül vízben állhat...

Medárd, Medárd, habókos,
hol a selyemlepke most?
Hol a futó gyíkocskák,
kik a kertem csíkozták?
És a fácánkakas hol
prüszköl, krákol, gyalogol?
Esik, esik, csak esik
kisestétől reggelig,
mintha csőrepedés volna
fönt az űrben, s reánk folyna:
vagy mintha egy szálló tenger
vándorolna fölöttünk el,
s hullatná a fölösleget,
eláztatva földet, eget.

2019.06.15.

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.

2019.06.08.

Hadd jöjjön hát, aminek jönni kell,
Idők lavináját ernyedt karok
Ha többé fel nem tartják!
De mi simuljunk össze, magyarok!
Kiáltó szó ha nem lehettünk már
Egy titkos társaság legyünk!
Kivándorolni, elbujdosni Nem!
Mi innen nem megyünk!
 
Nagy szalmatüzek lángjából marad
Szívünkben egy marék izzó parázs -
Égő világoknál ezerszer izzóbb
És izzóbb nála nem lesz semmi más.
Egymás szíve-falán, végzetünk éjén
Egy néma jelszót kikopogtatunk,
Mint jeladást a Katakombák mélyén
Magyarok maradunk!
 
Idők mélyén vajúdhat sok halál,
Sok minden meglehet,
De oly koporsót nem gyárt asztalos,
Mely minket eltemet.
Magyar bárdok ajkán csak újra hajt
Virágot, lombot ős-magyar fánk nyelvünk,
S romolhatatlan erőnk árja zeng
Örök az élet bennünk!
 
Virrasztottunk mi tetszhalottat már!
A lefojtott szó erősebb a jajnál.
Nyílt szónál több az allegória
S a vértezett szív a vértezett karnál.
A lefeszített rugó izmai
Nem engednek, de erőt gyűjtenek lassan.
Nagyobb erőt gyűjt a nagyobb elnyomás,
Míg döngve visszapattan.
 
Virrasztottunk mi tetszhalottat már,
Álltunk sok vihart, nekünk ez sem új,
Ha kiszaggattak új gyökeret vertünk.
Mi tudjuk, mit jelent balszél ha fúj.
Nem tagadom jöhet még zord idő.
Sok mindent nem lehet majd merni,
Talán szavunk se lesz, jajunk se lesz,
Csak a szívünk fog verni.
 
De magyarul fog verni!

Ezeket a cikkeket olvastad már?