Blogolj!
2019.09.14.
Pillangós papucsok, legszebbek az egész
Szegedi vásárba,
Kék bársonyotokkal simuljatok lágyan
Két kis fehér lábra.
Szelíden vigyétek napos mezejére
Rózsás örömeknek,
Messze kerüljetek minden olyan tájat,
Hol könnyek teremnek.
Mikor elviszitek, mint az ólommadár,
Lassan tipegjetek,
Ha visszahozzátok, mint a sólyommadár,
Sebesek legyetek!
(1911.)

2019.09.07.

Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.
 

Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.
 

Mert ez az én sorsom, üdvöm,
Tűnőben szép a nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén,
Szeptember aranya van.

2019.08.31.

Meleg dél van itt kinn a mezőben,

Rakja a nap a tüzet erősen,

Meleg dél van, meglippen a madár,

A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.

 

Két lyány gyüjti ott a széna rendét,

Két siheder hordja a petrencét,

Hej de nem telik nagy kedvök benne,

Mert ilyenkor súlyos a petrence.

 

Legjobb dolga van most a királynak,

Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;

Király pihen aranyos karszéken,

Gulyásbojtár kedvese ölében.

2019.08.24.

Ti nem akartok semmi rosszat,

Isten a tanútok reá.

De nincsen, aki köztetek

E szent harcot ne állaná.

Ehhez Isten mindannyitoknak

Vitathatatlan jogot ád:

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

Ti megbecsültök minden rendet,

Melyen a béke alapul.

De ne halljátok soha többé

Isten igéjét magyarul?!

S gyermeketek az iskolában

Ne hallja szülőjé szavát?!

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

E templom s iskola között

Futkostam én is egykoron,

S hűtöttem a templom falán

Kigyulladt gyermek-homlokom.

Azóta hányszor éltem át ott

Lelkem zsenge tavasz-korát!

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

A koldusnak, a páriának,

A jöttmentnek is van joga

Istenéhez apái módján

És nyelvén fohászkodnia.

Csak nektek ajánlgatják templomul

Az útszélét s az égbolt sátorát?

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

 

Kicsi fehér templomotokba

Most minden erők tömörülnek.

Kicsi fehér templom-padokba

A holtak is mellétek ülnek.

A nagyapáink, nagyanyáink,

Szemükbe biztatás vagy vád:

Ne hagyjátok a templomot,

A templomot s az iskolát!

2019.08.17.

Dicső István, nagy királyunk,

     Téged ég s föld magasztal,

Téged tisztel kis országunk,

     Első szent urának vall.

 

Tőled vette fényességét,

     Méltóságát, érdemét,

Koronája ékességét,

     Hitit, kincsét, mindenét.

 

Elbujdostál, megkerestünk,

     Áldott légyen a szent ég!

Országunkba bévezettünk,

     Szívünk örömében ég!

 

Drága kincsünk, feltaláltunk:

     Magyarország, vigadozz!

Itt van, kit óhajtva vártunk,

     Ezer áldásokat hoz.

 

Íme a te reménységed,

     Ínségedben idenézz:

Isten után erősséged

     Megoltalmaz ez a kéz.

 

Megvigasztal midnyájunkat,

     Hatalmunkban vastagít,

Megtágítja országunkat,

     Végig megtart, boldogít.

 

Budán nyugszik; Buda vára,

     E szentséget megböcsüld!

Atyja után, nem sokára,

     Biztat az ég: Imrét küld.

 

István mellett itt lész fia,

     Megtestesült angyalunk,

Megszerzi ezt két Mária,

     Égi s földi asszonyunk.

2019.08.10.

 

Feljött a hold a Tiszára,

Csend borul a fűre, fára.

Szeged alatt a szigetnél

áll egy ócska halász-bárka.

 

Holdvilágnál fenn a bárkán

halászlegény ül magában:

ül magában s furulyál;

furulyál az éjszakában.

 

A Tiszára a sötétség

gyászfátyolként terül hosszan:

gyászfátyolon a csillagok

csillogdálnak gyémántosan.

 

Talán épp a bárka alatt

lenn a vízben, lenn a mélyben

fekszik egy nagy halott király,

halott király réges-régen.

 

Koporsója arany, ezüst,

s vasból van a burkolatja.

És a hármas koporsóban

a király a dalt hallgatja.

2019.08.03.

Sötét szemem az éjbe réved,

Köszöntelek, dús álmú élet!

Ott künn a rózsák násza van ma:

Az örök vágynak diadalma!

 

Az éj szerelme szerteárad,

Mámor ölébe hull a bánat,

Halk dal száll, száll, erőre kapva

És szilajan törtet az agyba.

 

S a szentiváni boldog éjjel

Szűz fátylát oldja, bontja széjjel,

S én álmodom gyönyörűt, mélyet,

Felüled Élet, Élet, Élet!

2019.07.27.

Lelkemben áll a boldog Annabál,

Örvénylő vágyak táncoló csapatja.

Ma nincs enyészet, mélabú, halál,

Ma zászlaját a mámor fölragadja

S a szív, vert életem haló patakja

Ma megdagad száz zsongó látomással

S a szerelem mély tengerébe áthal.

 

Ma újra koszorút fon az öröm

És nászi fáklyát lenget a dicsőség,

S a jövendőség kapuját töröm

S látom magam, győzelmek ifjú hősét

És vár a nagy, a holdasan zengő rét,

Hogy sírva a gyönyörtől ráfeküdjem

Alélva boldog nyáréji derűben.

 

Ó szerelemnek holdja, szűz arany,

Ó fiatalság éje, végtelenség!

Hiába sírok s áltatom magam,

A nyár és vágy elvesztek már nekem rég

S orgonahangján a sok büszke emlék

Ott zsong a távol, mély látóhatáron,

Hol a sötétbe húnyt szép ifjúságom.

2019.07.20.

A piros láng a sötétség szeretője.

Az oroszlán nem ragyog magától, hanem az éjszakától.

Elrejti arany sörényét, hasztalan a szaggatott kiáltozás

a hegycsúcson s minden völgytorokban,

hiábavaló a húr éneke, a madár-hangu síp

a rengetegben s a zsenge ifju ligetben,

a szita-zörgetés, forrástól sziklafalig a dob-dörgetés,

a kérlelés mit ér magányosan valamennyi mellben --

Mindenfelé lát, de nem világít. Csak ha végül

és kezdettől mindörökké átöleli kérlelve a feketeség,

enged titkából: a magasan s a szétszórtan tükröző

számtalan mélyben hiány nélkül megszületik,

a homályos szegélyen pirosan életre kelve.

2019.07.13.

A nap kettőztetvén hév tüzét a Rákon,

     Magossan tűndöklik a hideg klímákon.

Hevűl a Neméa sárga oroszlányja,

     Mert súgárit a nap rá közelről hányja.

Vévén a Szírius tőle melegséget,

     Tüzes csillagával minden határt éget.

Mihelyt dögleletes fényű csillagzatja

     Magát a csillagos égen kimutatja,

Azonnal a tavasz szépségi hervadnak,

     A nyájas ligetek s mezők elfonnyadnak.

A tőle megaszalt természetnek szomja

     A rétek haldokló virágit lenyomja.

Lekonyúl a beteg liliom s tulipánt,

     Melyeket belől egy száraz hektika bánt.

Illatos kebelek Flórához temjénez,

     Hogy könyörűljön már beteg seregén ez.

Neki alázatos szárát meghajlítja,

     Az újító essőt nyílt szájjal áhítja.

El is jön az esső néha nagy felhővel,

     De széllel, dörgéssel, viillámmal s mennykővel.

A forgószél öszvetördeli a fákat,

     Elsodorja a szép vetést és palántákat.

A rohanó zápor a rétet elmossa,

     A virágok nemző részit lecsapdossa.

A tüzes mennydörgés minden szívet gyötör,

     A langozó mennykő mindenfelé ront, tör.

Kopog a jégesső, tördel mindeneket,

     Agyonveri a szép virágos füveket.

De mihelyt a setét felhők elrepűlnek,

     A haragos egek ismét kiderűlnek.

A mosdott nap egy fél felhőre könyököl,

     A megszűrt áerben vídámon tűndököl.

Büszkén mutogatja a szagos rétekben

     Apró képecskéit a kristály cseppekben.

A megéledt barmok s vadak ugrándoznak,

     A víg madarakkal a mezők hangoznak. -

Egy Ily hűs essőért mennyit sohajtozott,

     Akit az izzadság és por besározott.

Aki lankadt karral vonta már kaszáját,

     Be édes örömmel kezdi most munkáját.

Ezeket a cikkeket olvastad már?