Blogolj!
2019.11.16.

A szél, ha hűvös éjszakákon
Lehűti mámoros fejem,
A te hideg, utolsó csókod,
Az jut eszembe én nekem.

Hiába száll agyamra mámor,
S virrasztok annyi éjszakát,
Mindig érzem annak a csóknak
Halálos, dermesztő fagyát.

Ajkad akkor tapadt ajkamra
Utólszor...aztán vége volt...
Talán tavasz sem volt azóta,
Az egész világ néma, holt...

Mikor a szél fülembe súgja ,
Hogy csóknak, üdvnek vége van,
A sírból is életre kelnék:
Zokognék, sírnék hangosan.

2019.11.09.

Nem is búcsúzott, elment szótalan,

Az ifjúságom, íme odavan.

Nem is tudtam, hogy valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.

Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.

Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:

És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!

2019.11.09.

Nem is búcsúzott, elment szótalan,

Az ifjúságom, íme odavan.

Nem is tudtam, hogy valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.

Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.

Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:

És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!

2019.11.02.

Fehér vagy, mint a habcsomó,
nehéz vagy, mint a bánat,
sokasodnak a csattogó,
vicsorgó őszi árnyak.

Krizantém, havas zivatar
készül, s a föld lesz ágyad,
Isten haragja betakar,
és vége a világnak.

2019.10.26.

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

2019.10.19.

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd 
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, 
megannyi dús, tündöklő ékszerét. 
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról 
és elgurul, akár a brilliáns. 
A pompa ez, részvéttelen, derült, 
magába-forduló tökéletesség. 
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már 
aranykezükkel intenek nekem. 

2019.10.12.

 

Már hát elérkezett a víg október is,
     Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
     A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
     Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjeik,
     Jó kedvvel biztatnak zavaros leveik.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
     Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
     Néki, nékimennek a tele sajtárnak.
Az ideit szűrik, isszák a tavalyit,
     Jövő esztendőre tartják majd a mait.
Az újnak örűlnek, s ótól kurjongatnak,
     Mert markokba teljes kulacsot forgatnak.
Tántorgó lábokkal és reszkető kézzel
     Mégis sok hordókat tőltnek meg mustmézzel.
S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
     Azalatt a hordó mellet isznak víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
     Míg egy részét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
     Kiüti fenekét s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
     Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
     Venia, a tőkék mellé van plántálva.
Kapj az átalaghoz, ne szégyenld, barátom,
     Ne szégyenld; ládd, én is a számat nem tátom.
Gyönyörű munka ez, ha szinte lucskos is,
     Örömmel nyúl ehhez a paszamántos is.
Még must korába is a bor víggá tészen,
     S minden reátartást a szívből elvészen.
Hátha még férfikort érhet a hordóba,
     S mint királyi székbe, kiszáll a kancsóba?
Mely édesen pezseg! már előre látom,
     Mely vígakká tészen ő akkor, barátom! -
Idvez légy, Liéus, jóltévő istenség!
     Tetőled szívünkből fut a kedvetlenség,
Te a barátságot s örömöt érleled:
     Légy jó! ím, kezet fog az ember teveled.

2019.10.05.

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

2019.09.28.

Sarkunkban újra szeptember hava,

csuhé-szatyrodból a nyár, mint a legutolsó darázs,

kirepül.

A meggyfa már vörös levelet ejt, ne nézz oda!

Én se nézem narancsos meztelenséged, noha nézném-

sötéthúsú szilvát harapok inkább ketté.

 

A szemed is szilva, az öled is szilva, ízed is az!

Gyékényen árulnálak, ha nem volnék irigy.

 

Dehát irigy vagyok és verseket írok vezeklésül,

birsalma-sárga szavakat ontva, erdő-fényt, erdő-

tüzet,

hogy tükrödben fésülködő őszi madár is lássa magát.

2019.09.21.

 

hol végződik a lélek tája
emlékezésnek nincs határa
ha megállna a szálló ég
és csillagait vesztené
jelektől fosztana az élet
mi kötné össze szíveinket

a világ hány rétegű
ami években testesül
felejtve-tűnőn csak a múlt
nincs arca színén megfakult
az otthon is a benső táj
mely végül mindig hazavár

nagy törvény mondják szeretni
egy embert újra elhelyezni
régi kertnek fészkébe
hegyek-karolta csend ölébe
hová a gyermek visszatér

angyali könnyel telik a tér
Isten-álmot ringat az ég
elindulónak anyai dajka
nagyobbik kaput nyitogatja
félti árkától az útnak
álnok bozótjába bújnak
megmentői az igaz-jónak

lépnek az évek majd sietnek
marad az emlék
és a végtelennek
tárul gyémánt ajtaja

választani nem könnyű példa
fára mely magas és virágzó
háló terül s gyümölcs helyett
kígyó-szerelmet teremhet

maradni szerény munkálkodásban
belülről égni tiszta lázzal
izzítni amit pernye szürkít
őrizni égi-szép-szerelmét
önzetlen ajándékozóknak

kincseikkel veled vannak
láttatlan kinccsel szív-arannyal
mit szerteszéjjel tékozolnak
hogy másoknak könnyebb legyen

ballagva át az életen
vagyok magamnak megbocsátó
nem lettem mégse legutolsó
bár az Írás mondja-kéri

idő kockáz szerencse méri
érdemét az önző résznek

szeretet-bosszúról beszélnek
hívei a felejtésnek

„a kapu választ nem az ember”
érdemtelenül beléptem
választottjaként a sorsnak

mögöttem száz-arcok ragyognak
sok-sok arc a közösségben
képtelen vágyán a mélynek
hajósai titkos tengerének

Ezeket a cikkeket olvastad már?