Blogolj!
2015.08.29.

Miklós a rácson át a kertbe nézett. Csönd volt itt és magány.

Az üveggömböket figyelte, a pázsiton a kőtörpét, mely őrködni látszott. Egy napraforgó lecsüggesztette fejét a sötétedő éjszakában, mintegy vakon, keresve a földön a napot, melyet bámulni szokott, a napot, melyet most nem talált sehol.

Belülről, a lakásból motozást hallott, az öregek nyugodni tértek. Miklós biztosan látta maga előtt a nyomorult szobákat is, melyek sarkaiban söpretlen szemét gyanánt hever a szenvedés, életek piszka, évek során át fölhalmozott fájdalom. Lehunyta szemét, és magába szívta a kert keserű illatát. Ilyenkor "dolgozott".

Sokáig álldogált a kapu előtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, ki valakit vár. De nem várt ő senkit. Nem volt ő szerelmes sem, nem volt ő földi szerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkőztetve hústól, testtől, és átérzi, mintha az övé volna. Ebből a legnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm, hogy minket is megértenek egyszer, és a többi idegen emberek is úgy fogadják szavunkat, életünket, mintha az övék volna.

Az, amit hallott apjáról, fogékonnyá tette mások szenvedésére is. Eddig azt hitte, hogy semmi köze sincs azokhoz, kik körötte élnek, Környeyhez, a részeges Szunyoghoz, Szolyvayhoz, a rossz ripacshoz, Dobához, ki folyton hallgat, meg szegény Pacsirtához. Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze.

Ezt a tanulságot vitte magával. Keményebben, biztosabban lépdelt, hogy befelé indult a Petőfi utcán. Az a vers, melyet fejében hordozott, rossz volt, nem is törődött vele. Majd másról ír, talán ezekről és arról, amit hallott, a verandáról, a hosszú-hosszú asztalról, melynél valamikor együtt ültek, és ma már nem ülnek.

A Széchenyi téren szaladni kezdett, sietett a Gombkötő utcába, mert itt lakott a fodrász mellett Kladek, a Sárszegi Közlöny felelős szerkesztője és kiadója.

Ez a szakállas, lassú észjárású, de művelt, lelkiismeretes öregúr már be sem járt a szerkesztőségbe, csak azt követelte segédszerkesztőjétől, hogy naponta meglátogassa. Petróleumlámpa mellett üldögélt elvadult szobájában, melynek padlóján könyvek hevertek, s ablakait embermagasságig eltorlaszolták a széthányt, régi újságok. Kikopott ő ebből az átkozott, modern korból, nem bánta, akármit csinál az újabb nemzedék, nem bánta, akármennyire dicsérte is Ijas lapjában a szecessziót.

Zsebéből, mely tele volt mindenféle írással, kikotorászott egy vezércikket, mely Füzes Feri műve, és a szőlő hóharmat betegségéről szólt. Ezt átadta neki, megkérve, vigye a nyomdába, hogy legyen olvasnivalójuk a sárszegi parasztoknak is.

Ijasnak csak a budapesti telefont kellett még felvennie a Dreyfus-pör tárgyalásáról meg a legújabb politikai eseményekről. Iparkodott, mert a telefon kilenckor szokott jelentkezni.

Kosztolányi Dezső: Pacsirta (részlet)

2015.08.22.

LUCIFER
Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?

ÁDÁM
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?

LUCIFER
Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy,
Ez érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget - ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemkint
Zaklatja minden olyasért, mi új,
S mi tagadása a már meglevőnek;
Abban remélvén testesülve látni
A boldogságról képzett álmait.
Pedig mély tenger a nép: bármi napfény
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg épp te vagy.

ÁDÁM
S mért éppen én?

LUCIFER
Vagy más, veled rokon,
Kiben tudattá vált a népi ösztön,
S ki a szabadság bámult bajnokául
Fényes helyedre tolakodni mer.
Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,
Nevet cserél, a gazda megmarad.

Madách Imre: Az ember tragédiája (Egyiptomi szín)

2015.08.15.

"A pénzről Évának kellett gondoskodnia. Tamás előtt ezt a szót, hogy pénz, nem volt szabad kiejteni. Éva gondoskodott is; pénzszerzés dolgában rendkívül leleményes volt. Minden eladható holmijukat jó áron el tudta adni; időnként a ház muzeális értékeiből is el-eladott valamit, de ez nagyon kockázatos volt apjuk miatt, és Tamás sem vette jónéven, ha valami megszokott régiség hiányzott. Néha egészen meglepő kölcsönöket vett fel Éva, a zöldségesnél, a cukrászdában, a patikában, sőt a villanyszámla-inkasszánstól is. És ha mindez nem segített, akkor lopott. Lopott a szakácsnétól, halálmegvető bátorsággal lopott az apjától, felhasználva annak részegségét. Ez volt még a legmegbízhatóbb és bizonyos tekintetben legtisztességesebb jövedelmi forrásuk. De egyszer egy cukrász kasszájából sikerült kiemelnie tíz koronát, amire nagyon büszke volt. És bizonyára voltak olyan esetek is, amelyeket nem mondott el. És lopott tőlem is. Majd amikor észrevettem, és keserűen tiltakoztam ellene, lopás helyett rendszeres adót vetett ki rám, hetente bizonyos összeget be kellett szolgáltatnom a családi alapra. Tamásnak persze nem volt szabad tudni erről. Erzsi itt közbeszólt: - Moral insanity. - Igen, az - folytatta Mihály. - Az ilyen szakkifejezések rendkívül megnyugtatóak. És bizonyos fokig felmentést is adnak. Nem tolvaj, hanem elmebeteg. De Éva nem volt sem elmebeteg, sem tolvaj. Csak nem volt semmi erkölcsi érzéke a pénzzel összefüggő dolgok iránt. A két Ulpius- 13 testvér annyira kívül állt a világon, a világ gazdasági és társadalmi rendjén, fogalmuk sem volt arról, hogyan szabad és hogyan nem szabad pénzt szerezni. A pénz számukra nem létezett. Ők csak azt tudták, hogy bizonyos, nem is nagyon szép papírszeletek és ezüst korongok ellenében színházba lehet menni. A pénz nagy absztrakt mitológiája, a modern ember vallásos és erkölcsi érzéseinek az alapja és a pénz-isten áldozat rítusai: a „becsületes munka”, a takarékosság, a gyümölcsöztetés és hasonló dolgok számukra ismeretlen fogalmak voltak. Az ilyesmi az emberrel vele születik, de velük nem született; vagy megtanulja az ember otthon, mint én, de őket otthon legfeljebb a várbeli házak történetére tanította meg a nagyapjuk."

(Szerb Antal: Utas és holdvilág)

2015.08.08.

Megparancsoltam, hozzák elő az istállóból lovamat. A szolga nem értett. Magam mentem az istállóba, megnyergeltem a lovam, nyeregbe szálltam. Távolból trombitahangot hallottam, megkérdeztem a szolgát, mit jelent. Nem tudott semmit, nem hallott semmit. A kapuban feltartóztatott, és megkérdezte: - Hová lovagolsz, uram?

- Nem tudom - mondtam -, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz.

- Ismered tehát célodat? - kérdezte.

- Igen - feleltem -, hiszen mondottam: "Innen el", ez a célom.

- Nem viszel eleséget se magaddal? - kérdezte.

- Nincs rá szükségem - feleltem -, ez az út olyan hosszú, hogy éhen halnék, ha útközben nem kaphatnék valamit. Nem vihetnék annyi eleséget, hogy kitartson. Hiszen, szerencsére, roppant út ez valóban.

(Franz Kafka: ÚTRAKELÉS)

2015.08.01.

„A magán- és közélet közötti különbséget legjobban a haladás gondolatán keresztül vehetjük szemügyre. Milyen mértékben vonatkoztatható a haladás gondolata a mindennapi életünkre? A haladás valójában modern mítosz, amely a reneszánsz korában keletkezett, és a 18-19. században teljesedett ki. Korábban azt gondolták, hogy volt egy múltbéli aranykor, és ennek elmúltával csak romlanak a dolgok. A reneszánsztól kezdve folyamatos haladás az osztályrészünk, és az aranykor még előttünk, a jövőben van. E mítosz különböző változatait ismerjük. A 18. században rendkívül népszerű volt az a gondolat, mely szerint, ha megszabadulunk a papoktól és királyoktól, akkor automatikusan ránk köszönt az aranykor. A 19. század mítosza szerint pedig az iparosodás hozta volna el az egyetemes békét. A mítosz e kifejeződése meglehetősen fájdalmas véget ért ebben a században; az első világháború és az orosz forradalom már eléggé megtépázta, majd pedig a második világháború és az eltörölte azt.”

(Aldous Huxley: Előadások az emberről)

2015.07.25.

"Húszéves koromban minden nemzetet bámultam, kivéve a magamét.  Ebbe az idegenrajongásba fojtottam az elveszett Erdély emlékét. Altatóm volt Európa. De még abban az időben sem érdekelt idegen nő. Két nyelv csak eszméket ad egymásnak, a test ragaszkodik az anyanyelvhez.
A faji jelleg öreg korban ül ki az arcon, úgy látszik, a lelkeken is - írja Illyés Gyula. Nem tudom, mióta tudja, én körülbelül harmincéves korom óta. De sose annyira, mint most. Hirtelen érzékeny lettem mindenre, ami magyar, kerülöm s gyűlölöm az idegent. Mit keres nálunk? Valaki megszólított az utcán franciául, felelet nélkül elfordultam, pedig máskor igazán szeretem őket. De ami most jön, csak a családra tartozik, az ismerősök tűnjenek el. Civakodó családokban láttam ezt, ráförmedtek a résztvevő barátra, testükkel takarták a beteg rokont. Hallom egy ismerősömről, hogy a hazafias aggodalom Londonba röpítette. Meg akarja győzni angol barátait. Most röpül ki? Dél-Afrikából is haza kellett volna jönnie a piszoknak. Még a hontagadót is becsülöm, ha hitéért szakít a hazával, nem volnék protestáns, ha  megtagadnám. De előbb várja ki a veszélyt"

2015.07.17.
"Az élet élvezete, és az, hogy az ember önmagát visszanyerje, tulajdonképpen egymást nem zárja ki. Mégis, aki az életet élvezi, önmagát elveszíti, és aki önmagát vissza akarja nyerni, annak az élet gátlástalan élvezetéről le kell mondania. (...)
A civilizáció és mindaz, ami hozzá tartozik, nem tanítás, hanem magatartás. Életrend, amely a legkönnyebbnek látszó megoldás irányába mozog. Védelmet nyújt,amelyről úgy tűnik,hogy biztos, és hangzatokat eszel ki a félelmek elaltatására. Nem kényelem és nem anyagi biztosítás, mert akkor elég lenne a vastag fal, a meleg ruha, a magtár és a fegyver. De a házzal egy időben elkerülhetetlenül megjelenik a világnézet, és az ember nemcsak a meleg szobába bújik, hanem a langyos eszmevilágba. Ha elveszíti kapcsolatát a nyers természettel, még nem lenne baj, de lehetetlen a kapcsolatot megszakítani anélkül, hogy az ember ugyanazt el ne veszítse azzal, ami nélkül a lét értelmetlen. Fontos, hogy minden másnak lássék, mint ahogy an. Főként, amiben kellemesen lehet szenderegni. (...)
(...) ennek az életnek sajátsága, hogy hogy minél könnyebbé akarják tenni, annál jobban megzavarodik, összezsugorodik, elveszti derűjét és szépségét, fényét, varázsát és misztériumát, igazságát és mélységét, elveszti tragikumát és zenéjét és költészetét. Nem lehet egyebet tenni, aki az élet tisztaságában részesülni akar, annak vissza kell szereznie önmagát.(...) Aki az életet csak élvezni akarja, elveszti, mert amit kap, az lényegtelen és üres. Aki minden nehézségével vállalja, az a valósággal együtt megnyeri az egészet."  

Ezeket a cikkeket olvastad már?