hirdetés
Blogolj!
2015.10.24.

MENNYI GLOBALIZÁCIÓT BÍR EL AZ EMBER?

„A normatív globalizmus három változatát különböztetjük meg. Elsőként a neoliberalizmust, mint a leghatékonyabb változatot. (…) A neoliberalizmus a globalizációra való hivatkozást érvként használja arra, hogy a tőkét felmentse szociá­lis kötelezettségei alól, és arra spekulál, hogy az államok versengenek a munkahelyekért, és ezért csalétkül leépítik az úgynevezett beruházási akadályokat, amelyeken az ökológiai, szakszervezeti, szociális és adózási szabályozások értendők. A neoliberális globalizmus legitimációs ideológiát szolgáltat a kedvező értékesítési feltételeket kereső tőke gátlástalan nyomulásának. Arra hivatkozva, hogy a tőkeáramlás másfelé fordulhat, fenyegető távlat kulisszáját építi fel – és így juttatja érvényre a gazdaság primátusának célját. Az állam és a kultúra kénytelen a gazdaságot szolgálni. A neoliberalizmus ugyanolyan gazdasági elvek alapján áll, mint egykor a vulgármarxizmus, ezért bizonyos értelemben a marxizmus feltámadása a management-ideológia képében. De facto olyan világrendről álmodik, amelyet a Kommunista Kiáltvány a következőképpen írt le: »elpusztított minden hűbéri, patriarchális, idilli állapotot… nem hagyott meg más kapcsolatot ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzéketlen készpénzfizetést... A személyes méltóságot csereértékké oldotta fel…«”

2015.10.17.

A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotja. S életed a haza életének egy pillanata is.

2015.10.10.

Léckatonáim sorban állnak már, pici 
földem a földből kikerítve, könnyű szál 
dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan
igazságukban; ők a törvény, ők a jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,
s jel hogy vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt: táj varázsát, távoli 
egek pirosát, és a tejnél édesebb
levegőt; mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki április
karmosabb öccse -
Óh mi edzve karmosabb
öccsökhöz már, kincses tavalyból érkezett
bátyák magunk: mit, hízelegni a modern 
szeleknek? Ősz ez! barbár, gyilkos és hazug.
Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb! Csupa vad
zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák
nem ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik a csira
a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű 
növése lassú: ez az élet! kertem, add
a magvat ami megmaradt kincses tavaly,
füvéből és barbár szelekkel ne törődj!

Jöhet a vad tánc, tépő, részeg, ál-buján
vetkőzni csontig a virágokat; jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre; majd
a fehér-csuhás vezeklő, a tél; te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény
lenézve így szól: "Én vagyok az Új!" - feleld:
"A Régi jobb volt"- Hősi léceid mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros
kép égetők elől pár régi könyvet: úgy
dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő orgona
hívja illattal a jövendő méheit.

Babits Mihály: A gazda bekeríti a házát
(Új barbár század jövetelére)

2015.10.03.

Két idézet Mikszáth Kálmántól. Az első az önismeretről szól:

„Vannak ihletett perceim, amikor érzem, hogy egy fejjel magasabb vagyok a többi embernél, amikor meglep egy-egy büszke, merész gondolat, lenézni azt a kis környezetet, ahol mozgok, s kilépni három lépéssel előre - közülük, de ez csak egy fél pillanatig tart, azt a földöntúli erőt, mellyel összeropogtatni vélem a félvilágot, azt az erőt, mely talán hazudott, képzelt erő, de mely azért nekem őrületes gyönyör - oszlani érzem a másik percben ama másik érzelem terhe alatt, melynek a kinevettetéstőli félelem (az oka) a neve... és visszalépek két lépéssel hátra”. 

A második a természetről:

„Az emberek még a föld iránti szeretetben is perverzek. A medve az erdőt szereti, a zerge a sziklás hegyeket, a vadkacsa a tocsogókat, ereket, a daru, túzok a síkságot, de a telhetetlen ember nem elégszik meg valamely egyes részével vagy porcikájával a roppant testnek, minden az övé legyen s a saját önös érdekei és a kapzsiságon alapuló divatok szerint értékeli még ezt a legszentebb anyát is”.

2015.09.26.

ESZMÉLET

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

1933-1934 tele

2015.09.19.

"Rongyait elhajitotta a sokleleményü Odüsszeusz,

s nagy küszöbére szökellt, markolva az íjat, a tegzet,
mely nyíllal teli volt, gyors vesszőit meg a földre
szórta a lába elé, s kérők közepette ekép szólt:
"Ennek az áldatlan versenynek végeszakadt már;
most más célt keresek, mire ember még sose célzott:
hátha sikerre jutok s diadalt ad nékem Apollón."

Szólt, s keserű nyíllal célzott hamar Antinooszra.

Az pedig éppen a drága kupát készült fölemelni,
kétfülü szép szinarany kelyhet, forgatta kezében,
hogy bort ízleljen, nem járt a halál a fejében;
hisz gondolni ki tudna olyat, hogy a sok lakomázó
közt egyetlen férfi, akármíly szörnyü erős is,
ráküldhesse a csúnya halált meg az éjszinü véget?
S lám Odüsszeusz átlőtte a vesszőt mégis a torkán,
gyenge nyakán másoldalt jött ki az érchegyü vessző.
Félrehanyatlott és a pohár kiesett a kezéből,
nyomban, s dőlt ki az élete vére azonnal az orrán
vastag bő sugarában. Az asztalt fölboritotta,
lábával fellökve, az ennivaló legurult mind:
mocskos lett a kenyér meg a hús. Zsivalyogtak a kérők
végig a termeken át, hogy látták társuk elestét,
fölpattantak a székükből, szaladoztak a házban,
fürkészték a szilárd falakat, mindenfele nézve,
s nem leltek pajzsot, jó dárdát kézberagadni.
Hát Odüszeuszt haragos szavaikkal ekép fenyegették:
"Hé, idegen, vesztedre nyilaztál férfiseregbe.
Nem vár több verseny: kész már meredek veszedelmed:
lám, lenyilaztad a legderakabb fiatal daliánkat
itt Ithakában; ezért léssz most keselyűk lakomája."

Így szólt mindegyikük, hiszen azt vélték: akaratlan
ölte meg azt a vitézt: nem vették észre a balgák,
hogy veszedelmük hurka fonódott már a nyakukra.
Görbén fölfele nézve beszélt leleményes Odüsszeusz:
"Hej, ti kutyák, azt hittétek, hogy már sose térek
Trója alól haza én, hát így nyírtátok a házam,
együtt háltatok itt szolgálóimmal erővel,
még éltem s feleségül akartátok feleségem,
nem féltétek az isteneket, kik az égbe lakoznak,
s nem rettegve, hogy egyszer elérhet az emberi gáncs is.
Most a halál hálóját hurkolom én nyakatokra.""

Homérosz: Ödüsszeia
Huszonkettedik ének: A kérők megölése

2015.09.12.

1929 nyarán, egy névtelen feljelentőnek köszönhetően pattant ki a tiszazugi méregkeverő asszonyok ügye, akik a bába buzdításával és támogatásával, légypapírból kiáztatott arzénnel, éveken keresztül mérgezték rokonaikat. A vizsgálatok nyomán oly nagyszámú gyilkosságra derült fény, hogy a hatóságok visszariadtak a végső eredményektől. A tiszazugi falvak temetőiben elvégzett exhumálások során 162 arzénnel meggyilkolt áldozatra bukkantak, minek következtében igyekeztek minél előbb lezárni az egyre nagyobb feltűnésnek „örvendő” ügyet. Az eseményeket a hazai és a külföldi sajtó is egyaránt nyomon követte. Móricz Zsigmond több riportot is írt a szolnoki tárgyalássorozatról, amelyekből képet kapunk a korabeli Magyarországról, a gyilkosságokat elkövető asszonyokról, és magáról a bábáról, aki közel ezer ember életének kioltásában segédkezett. 

Tiszazugi méregkeverők

(részlet) 

„Móricz Zsigmond az 1930-as évek elején több riportot is írt a tiszazugi méregkeverők tárgyalásáról.

„Elment a gazdagság – itt maradt a rettenetes nyomor.

S a beteg még betegebb: a garázda még garázdább lett.

Jött a bába: „Mit kínlódsz vele?”

Gyerekáldás fenyegetett. A háború után kiéhezett világot áradattal környékezte a jövő ivadék: jött a bába: „Mit kínlódsz vele?” S az életeket hajnal előtt az éjféli sötétbe vezette.

Egyszerre zsákmánya lett az egész falu asszonynépe.

S ő háromszor evett húst naponta abban a faluban, ahol legfeljebb disznóöléskor zabálják tele hússal magukat az emberek.

Mint egy véres fogú keleti bálvány járt, kövéren, habzsolva, vidáman, hasát verve s halálra ítélve betegeket, bénákat, a rossz erkölcsűeket. Valóságos népítéleteket tartott, erkölcsi ítélettel sújtotta az életre nem valókat:

– Mit kínlódsz vele?

S ezek a szegények beleszédültek. Nem kínlódtak. Elvégezték az utasítás szerint.

S teltek az évek, és senkinek semmi baja sem lett. Új isten ütötte fel a fejét a senki szigetén, a magyar faluban, s terjedt a ragály a szomszéd falvak asszonyaira. Sógornék, komaasszonyok magukkal vitték a hírt, s a bábasszony segítsége keletes volt. Jelszó lett a Tisza kanyargásán, hogy

– Mit kínlódsz vele?

És MOST itt állnak feketébe öltözött asszonyok a törvényszék előtt.

S a kemény és büszke vádlott megtörve már mindent ráhagy. Megbénult lélekkel nem törődik már a kérdésekkel, mindenre igent mond. Észre sem veszi, ha ellentmondó kérdéseket tesznek. Minden: igen, csak néha üti fel a fejét: – bűnrészességet nem vállal, mindent a bábaasszony cselekedett.

Nagy fekete felhőkbe telepszik a gond, a magyar bánat, a magyar zokogás a teremre. Jönnek a tanúk mind, hetvenketten. Szomorú felvonulás. Túlnyomó részük egészségtelen, elhagyatott, szegény.

Kiáltó jel az élet pusztáján. Fáklya a nyomorult magyar sötétségből. A ballada eleven gyertyái, akik a nyomor leplébe vannak csavargatva, a rácsepegett szenvedés viaszába ágyazva és a bűn tüzében égve.

És mégis: ez a sötét láng az égre csap és szikrázva világít.

Emberek, idenézzetek! Ide kerül egy magyar falu, ha leveszi kezét róla az állam, a társadalom. Ide süllyed, ide zuhan az értelmes, a nagyszerű, kálvinista magyar, éppen értelmessége és józansága miatt, ha nem fogja össze a nemzeti cél izzó lelkesedése.

Életre kell vezetni ezt a népet. Munkát, szervezetet, szociális erőt kell belőle kicsiholni. Hogy minden energiája cselekvő legyen, hogy lelkisége aktív legyen, hogy emberi értékei nagyszerű, igaz életté váljanak.

Rettenetes az a szellemi nyomor, amelyről a szolnoki tárgyalás levonja a gyásztakarót: ha ez sem korbácsolja fel a magyar öntudatot, akkor Magyarországra is rámondhatja egyik Sors  a másiknak:

– Mit kínlódsz vele?”

Nyugat, 1930. febr. 1.

2015.09.05.

„Egy-egy nép, az emberiség egy része eljut magas fokra: akkor a vad tömeg megrohanja, s felfalja. Így osztódik szét a műveltség köztük. Akkor más vidékeken megint elkezd nőni egy kis kultúra, felvirágzik: akkor azt újra szétosztják. Elmúlik egy államforma, elmúlik egy kultúra. Hiszen talán nem az államforma a fontos, hanem az emberek élete. Tudja: sehol sem szállott mélyebbre a tömegéletének a nívója, ahol elmúlt a királyok dicsősége: az Irán perzsái ma sincsenek mélyebben, mint a 3000 évvel ezelőtti őseik, csak nem emelkedtek azóta. A műveltség központi termelése csúszott ki a kezükből. Magyarország is megmarad magyar országnak, ha nem is híjják úgy. A Duna így folyik, a fellegek így járnak, a fák nőnek, fű, lucerna, tehén, mesterember és magyar szó meglesznek: az, ami ma van a parasztság, a kisiparosság, a proletárság tudatában, az nem múlik el, ha szovjetállam leszünk sem: csak nem lesz nagyiparunk, nagykereskedelmi forgalmunk s nagy tudományunk, művészetünk.”

(Móricz Zsigmond: Világtörténelem/Kommunizmus után)

2015.08.29.

Miklós a rácson át a kertbe nézett. Csönd volt itt és magány.

Az üveggömböket figyelte, a pázsiton a kőtörpét, mely őrködni látszott. Egy napraforgó lecsüggesztette fejét a sötétedő éjszakában, mintegy vakon, keresve a földön a napot, melyet bámulni szokott, a napot, melyet most nem talált sehol.

Belülről, a lakásból motozást hallott, az öregek nyugodni tértek. Miklós biztosan látta maga előtt a nyomorult szobákat is, melyek sarkaiban söpretlen szemét gyanánt hever a szenvedés, életek piszka, évek során át fölhalmozott fájdalom. Lehunyta szemét, és magába szívta a kert keserű illatát. Ilyenkor "dolgozott".

Sokáig álldogált a kapu előtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, ki valakit vár. De nem várt ő senkit. Nem volt ő szerelmes sem, nem volt ő földi szerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkőztetve hústól, testtől, és átérzi, mintha az övé volna. Ebből a legnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm, hogy minket is megértenek egyszer, és a többi idegen emberek is úgy fogadják szavunkat, életünket, mintha az övék volna.

Az, amit hallott apjáról, fogékonnyá tette mások szenvedésére is. Eddig azt hitte, hogy semmi köze sincs azokhoz, kik körötte élnek, Környeyhez, a részeges Szunyoghoz, Szolyvayhoz, a rossz ripacshoz, Dobához, ki folyton hallgat, meg szegény Pacsirtához. Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze.

Ezt a tanulságot vitte magával. Keményebben, biztosabban lépdelt, hogy befelé indult a Petőfi utcán. Az a vers, melyet fejében hordozott, rossz volt, nem is törődött vele. Majd másról ír, talán ezekről és arról, amit hallott, a verandáról, a hosszú-hosszú asztalról, melynél valamikor együtt ültek, és ma már nem ülnek.

A Széchenyi téren szaladni kezdett, sietett a Gombkötő utcába, mert itt lakott a fodrász mellett Kladek, a Sárszegi Közlöny felelős szerkesztője és kiadója.

Ez a szakállas, lassú észjárású, de művelt, lelkiismeretes öregúr már be sem járt a szerkesztőségbe, csak azt követelte segédszerkesztőjétől, hogy naponta meglátogassa. Petróleumlámpa mellett üldögélt elvadult szobájában, melynek padlóján könyvek hevertek, s ablakait embermagasságig eltorlaszolták a széthányt, régi újságok. Kikopott ő ebből az átkozott, modern korból, nem bánta, akármit csinál az újabb nemzedék, nem bánta, akármennyire dicsérte is Ijas lapjában a szecessziót.

Zsebéből, mely tele volt mindenféle írással, kikotorászott egy vezércikket, mely Füzes Feri műve, és a szőlő hóharmat betegségéről szólt. Ezt átadta neki, megkérve, vigye a nyomdába, hogy legyen olvasnivalójuk a sárszegi parasztoknak is.

Ijasnak csak a budapesti telefont kellett még felvennie a Dreyfus-pör tárgyalásáról meg a legújabb politikai eseményekről. Iparkodott, mert a telefon kilenckor szokott jelentkezni.

Kosztolányi Dezső: Pacsirta (részlet)

2015.08.22.

LUCIFER
Ah, fáraó, rajongsz; hisz a tömeg
A végzet arra ítélt állata,
Mely minden rendnek malmán húzni fog,
Mert arra van teremtve. Már ma mentsd fel:
Amit te eldobsz, ő meg nem nyeri,
És új urat keres holnap magának.
Vagy azt hiszed, hogy ülhetnél nyakán,
Ha a gazdának szükségét nem érzi?
Ha kebelében öntudat lakik?

ÁDÁM
Miért jajgat hát, mintha fájna néki
A szolgaság?

LUCIFER
Fáj, bár nem tudja, mi.
Mert minden ember uralomra vágy,
Ez érzet az, s nem a testvériség,
Mi a szabadság zászlajához űzi
A nagy tömeget - ámbár öntudattá
Nem ébred benne, és csak sejtelemkint
Zaklatja minden olyasért, mi új,
S mi tagadása a már meglevőnek;
Abban remélvén testesülve látni
A boldogságról képzett álmait.
Pedig mély tenger a nép: bármi napfény
Sem hatja át tömét; sötét leend az,
Csak a hullám ragyog, mit színe fölvet,
És mely hullám esetleg épp te vagy.

ÁDÁM
S mért éppen én?

LUCIFER
Vagy más, veled rokon,
Kiben tudattá vált a népi ösztön,
S ki a szabadság bámult bajnokául
Fényes helyedre tolakodni mer.
Mig a tömeg, nem nyerve semmit is,
Nevet cserél, a gazda megmarad.

Madách Imre: Az ember tragédiája (Egyiptomi szín)

Ezeket a cikkeket olvastad már?