Blogolj!
2019.03.09.

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
szellőkkel jár a fák alatt
s zajong a március.
A fázós rügy nem bújt ki még,
hálót se sző a pók,
de futnak már a kiscsibék,
sárgás aranygolyók.

2019.03.02.

Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.
Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa disz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.

2019.02.23.

Ember, ne félj: nő már a nap!
A jégfogú szél nem harap.

A koldus is dúdolva jár,
ragyog rongyán a napsugár.

A gond sem él mindig, ne hidd,
ragadd meg és a hóra vidd.

A hóval szétfoszlik hamar:
elmossa egy langyos vihar.

A déli szél kürtjébe fú,
léggömbbel játszik egy fiú.

Most elszakadt a gömb-zsineg
s gömbje boldogan lebeg.

Ringatja a tavasz szele-
szállj fel, kedvem, szállj fel vele!

2019.02.16.

újra lebeg, majd letelepszik a földre,
végül elolvad a hó:
csordul, utat váj.
Megvillan a nap. Megvillan az ég.
Megvillan a nap, hunyorint.
S íme fehér hangján
rábéget a nyáj odakint,
tollát rázza felé s cserren már a veréb.

2019.02.09.

Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.

Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.

Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.

S ha majd te is a testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!

2019.02.02.

Jön a tavasz, megy a tél,
Barna medve üldögél:
- Kibújás vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
Ha bebújok, hortyogok:
Ha kibújok, jót eszem,
Ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
Fák közt szétfürkésszek-e?
Lesz-e málna, odú-méz?
Ez a kérdés de nehéz!

2019.01.29.

Félig-mondott, babonás álmok
forogtak bennem szakadatlan,
rémek kolompja volt a nyelvem,
míg főzött egy iszonyu katlan
halotti torra, csemegének.

Még sustorogtam benn a Tálban,
méltóan az inyenci kegyre:
siess már jóllakni belőlem,
mert hülök egyre, hülök egyre,
kutyáké a hideg maradék.

Holtan is élve hirdetem még:
ujjat se mozdíts, mert hiába,
de másodszor is meghalok én
és holmi új, szent bibliába
ássák el kihült igéimet.

Lakj jól belőlem repedésig,
mert soká nem lesz lakzi, légyott,
még tor se: ha éhesen maradsz,
visszakéred a maradékot
a rád-vicsorító Ebektől.

Boraitok elsavanyodnak,
elkeserednek mind a kertek,
a tulajdon házatok alján
bolyongtok mind, csupa kivertek,
még holttestem is belesajdul.

Énrám pedig vigyázni fognak,
hogy rólam tisztesség ne essék:
idők gyomrában hült-mereven
alszom majd, mint új Ó-Szövetség,
kiterítve, szent ravatalon.

2019.01.28.

Mikor a költő haldokolt már,
Erdélyre düllesztve szemét,
hőkölten le-lehúnyva,
hogy aztán igazán ott iszonyúlja,
nagy pillái mögött, miképp
szálazódik ki látomása
gubancából még valóbbra a Kép:
Hát népét Hadúr is szétszórja -

Mikor a költő haldokolt már
s meglátta láztól-fázva,
mint ugrik megannyi filmkocka
káosza egy esemény-láncba,
(hogy a bitang is azt kiáltsa,
mit harsogott ő annyiszorta,
üdvként várva a cáfolásra) -:
Hát népét Hadúr is szétszórja -

Mikor a költő haldokolt már
s láthatta, félkönyéken, ablakából,
miként is tellnek az Idők be:
(mint rendeződik jóslatának
pokol-látó forgató-könyve
afféle heti hiradóvá, hol
ezerfelé hajszolva szét
barmát, szekerét menti már csak
s dühödten egymást üti már a Nép) -:

mikor a költő haldokolt már
s a düh s a mámor
fajzásából fogant Igék
fény-újságbetükként, megannyi
gyehenna-származék, az ég
szent homlokán kezdtek rohanni,
mint bibliai éjszakából
s állt a Jelentés, a láng-rótta:
Hát népét Hadúr is szétszórta -

és mint a csorda
ország futott lám
s épp egy új, egy szép Egész
álmából (visszatérhetés
záloga nélkül) amerre hordta
rég nem a feje, csak a lába,
(mert nem készült se Könyv, se Láda)
amikor mindezt látva látta,
a habból torz fejét kidobva,
átkait, mondják, vissza rágva,
ráhagyatkozva őrjöngő Urára
s végleg bedőlt, mint jó ágyba, az árba
a költő, békét várva dúlt szemére -

Vettettünk akkor mi a szörnyű Képbe.

Forgunk egy látomásba zárva,
Azóta
rég istentelenül csatázván.

Miképp jósolta? Vagy miképp remélte?

Próbára próba.
A Rendelés e paranoid vásznán.

2019.01.27.

1.

Hajdan mint bajnok társa mellett,
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni kellett,
nekem harcolni kétfelé.

Győztél, s a harc uj harcot ellett,
visszáját untig meglelé,
s harccal a szívem ugy betellett:
alélva kérdem: több jön-é?

Ó te rég ismert ismeretlen,
ki mellé csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk volt: Magyarország:

Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár ellentétek, együtt eggyek,
harcom a harcod folytatása,
s testvérül szólok ime hozzád:

2.

Kit nem értek, kit sose láttam,
ki mellé csúful emlegettek,
ki vagy, bár nem szeretsz, barátom,

jobb mint sokan, akik szerettek,
halld, már a hangom alig hallszik,
mint lámpa, melyet elfeledtek,

egyedül és lassan kialszik,
s a koncert egy hanggal fakóbb,
s egy szinnel némább lesz a rajz itt,

hol együtt voltunk hallhatók:
megint álomba hull Magyarhon?
szólnak már titkos altatók.

Még egyedül te állsz a parton,
éjig a bukó napra nézve,
s hogy jő mögötted, nő az alkony

hátad mögött, nem veszed észre:
Ébresztő, ébredj! Vagy kivárod,
hogy a hazug hold megigézne?

Neked kell mindent megcsinálnod,
azt is ám amit én akartam:
te kiállod! (Én már kiállok.)

Én már elhallgatok zavartan,
Nem értek hangos lenni. Téged
Meghallanak. (Én már meghaltam.)

És kincsemet hagyom tenéked:
elődöm voltál, légy utódom:
az üszköt, ami bennem égett,

máglyádra vetve, elhuzódom.

3.

Nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Nem! nem! Bűn volt, amit beszéltem,
mikor a szivem arra gondolt,

hogy száljon el dalom a szélben:
amit zengtem, örökre zengtem,
és nem halhatok meg, ha éltem,

Nem értek néma lenni. Nem, nem!
S szavam pelyhét nem vethetem
idegen ajk sodrába. Ennen

törvényem lenni végzetem...
....................................
....................................

....................................
s mig képet oltáromra vágni,
avagy szinnel igézni birok,

idegen kép nem fogja látni
hajolását acél nyakamnak,
s csak oly istent fogok imádni,

akit én alkotok magamnak.

2019.01.26.

Robogó vonaton, derüs vasárnapon
érkeznék ide én, a kabát könnyedén
átvetve karomon, úgy mint
mint egy idegen, egy olyan fürdöhelyen,
ahol még sohasem, sohasem járt ilyen
utazó, nagybeteg idegen,
lehúzva szememig, kalapom szememig,
fekete kalapom karimája alól
betegen bámulna szemem.
Hársfák alatt, szép hársfák alatt,
botommal könnyedén lenyakaznék én egy virágot
s azt mondanám: mi ez?
Az esö most nekikezd, s én azt kérdezném, hogy mi ez,
hiszen még sohasem jártam én egy ilyen
nagy, kihalt fürdöhelyen,
fák alatt, ennyi hárs alatt...
Lobogó gyertyákban úszó szobák
várnák, hogy érkezem.
A küszöbön állnék s a karomon kabát
ez elhagyott fürdöhelyen.
Akkor szeretnék megállni ott,
kinek nincs apja, anyja, nincs köze,
egy vendég, ki látok és tapasztalok,
kinek karima alól néz ki szeme.
Akkor szeretnék megállni ott,
kinek kezdete sincs és végzete sincs,
egy vendég, ki látok és tapasztalok,
kinek kezdete, végzete sincs.
Lobogó gyertyákban úszó szobák
várnák, hogy érkezem.
A küszöbön állnék, túl nincsen tovább,
nincsen több végzetem.
Szememre csúszott fekete kalap,
a küszöbön túl már nem magyar vagyok,
se vak ügetés, se eltévedt lovas,
csak látok és tapasztalok.

Ezeket a cikkeket olvastad már?