Blogolj!

Sík Sándor - A Mindennevű


Mindennevű, hogyan szólítsalak? 
Nazianszi Szent Gergely

I.

Mindennevű, hogyan szólítsalak? 
Mindenarcú, hogyan tapintsalak? 
Mindenszívű, hogyan szeresselek?

II.

Titkosrendőr, polgári ruhában, 
Az utcán ődöngők semleges mosolyával arcán, 
Jelvénye az átmeneti kabát hajtókája alatt, 
Nadrágzsebében a szolgálati fegyver, 
Állán bozontos álszakáll: 
Mint az árnyék, mint a gond, 
Úgy szegődik a megjelölt nyomába, – 
Engedi, menjen, amerre a dolgai vonják, 
Családi körbe, hivatalba, 
Moziba is, a bársonyos homályba, 
Vagy kettesben az espresso kerek asztalához 
Egy forró feketére, – akárhová, 
De mint az árnyék, mint a gond, 
Mögötte jár. 
Van. 
És várja a percet, amely megállapíttatott, 
S lecsap könyörtelenül, 
Mint fölemelt marok a légyre 
S amaz ott marad, – összelapítva, 
Mint összezárult marokban a légy.

Így jársz utánam: így mondták nekem 
Kajlahátú bölcsek, 
Szorongó szentek, vaksi jámborok. 
Ám amikor az utca zuhogó tömegében 
Már olyan egyedül vagyok, 
Mint erdőben a gyermek 
S ólomtuskók a lábaim, 
Már-már leülök a járdaszélre, 
Vinnyogni, mint a siketnéma koldus, 
Ilyenkor némán elmész előttem, 
Közönyös arccal, zsebredugott kézzel, 
Egy leszerelt katonatiszt hűvös lépéseivel, 
S egy pillanatra – lámpafény függönyrepedésben – 
Odamelegszik rám a szemed. 
Cinkos tekintet ez, 
Csak ennyit mond: 
Hiszen tudod! 
Rabló mosolyog rablótársra így, 
Vagy indiánra indián, 
Amikor a gyerekek játszanak 
És a semmire-se-jó felnőttek között 
Elosonnak nesztelenül.

A járókelők nem vesznek észre semmit, 
Csak én tudom: a térdem tudja, 
Amely megfiatalodott rugalmassággal tapossa tovább a járdát, 
És tudja az ajkam, amely pirosan skandálja megint: 
Szép az élet, jó az élet, és jók a butuska emberek!

III.

Máskor meg a villamoson: 
Függök a fogódzó kötélen, 
Csak az összepréselt embertestek tartanak, 
Izzadt szemem sóvárogva pislog 
Egy-egy elfoglalt szék felé: 
Egyszercsak fölkelsz a helyedről 
(Kigombolt ingű, húszéves fiú), 
A könyvet, amit olvastál, összecsapod 
És T e s s é k ! mondod ismerős mosollyal.

IV.

A múlt héten egy kisgyerekben láttalak.

Guggoltál a sétatéren 
És házakat építettél 
Homokból és hulladékból. 
Fölnéztél rám a földrül 
Huncutkás mosollyal: 
„Látod, mit építek? 
Máskor mást építettem, 
Naprendszert és csigabiga-házat. 
Építeni jó. 
Gyere, építsünk együtt!” 
És én melléd telepedtem a földre, 
Te pedig megfogtad a kezem 
És vezetted, 
És betűket írtunk a homokba.

V.

A minap egy kutya jött be a szobába, 
Egyenesen hozzám. 
A térdemre tette szelíden 
Az első lábát. 
És fölnézett rám szelíden: 
„Nem lehetnél hűségesebb? 
Én mindvégig hűséges vagyok.” 
Le kellett sütnöm a szememet 
És majdnem hangosan kimondtam 
A szentpéteri szót: 
„Menj ki tőlem Uram” 
De Te jobban tudod, mit gondolok. 
És nem mentél ki tőlem.

VI.

Ablakomat megkoccantja a szél. 
Értem: sétálni hívsz. Megyek.

VII.

Fuvoláz felettem a lomb. 
Altass el engem.

VIII.

Szeszélyes az erdei ösvény. 
Jöttem utánad. 
A patak vize csillan. 
Térdelve hajlok fölébed. 
Oltsd el szomjúságomat.

IX.

Egy ember nagyon kiabált. 
(Nagyfejű, nagynevű, nagytudományú, 
Sikerült neki minden, 
Csak az élete nem.) 
Ezt kiabálta, sokszor, egymásután: 
„Hol van az Isten? 
Még sohasem láttam az Istent, 
Ki látta?” 
Mit tehettem szegénnyel? 
Szépen odamentem és megsimogattam az arcát. 
Sírt.

X.

Tegnap egy ember állított be hozzám 
És bizalmasan közölte velem, 
Hogy egy nem is nagyon távoli dátumra 
Ítélet van kimondva rám. 
Az értesülés megbízható helyről származik, 
És jó lenne, ha megfontolnám, 
Kár volna értem. 
Annál is inkább, mert csak rajtam áll 
És ellenkezőleg: nagy lesz a becsületem, 
Csak el ne mondjam senkinek, hogy láttalak.

Nem szóltam semmit. 
Hallgatva ültünk.

Aztán megszólalt újra:

Hogy úgy-e voltaképpen 
Nem is igaz az igazán, hogy láttalak. 
Csak úgy mondom, hogy mondjam.

Megint nem szóltam semmit. 
Hallgattunk megint.

Aztán megszólalt harmadszor is: 
Hogy vajon látlak-e most is? 
„Igen, feleltem, 
A szemedben, felebarátom.”

Még egy darabig ültünk egymás mellett 
És hallgattunk. 
Aztán fölkelt, és kezetfogtunk 
És elváltunk, két jóbarát.

XI.

Álmodtam. Széken ültem, 
Elnök voltam a könyvek kongresszusán, 
A könyvek ezre körülöttem ült, 
Mint Niceában a szakállas atyák.

Az egyik mondta: „Messze az Isten, a hetedik égben, 
Az angyalok és démiurgoszok között.” 
– „Helyes, mondottam, de kevés!” 
A másik mondta: „Közel az Isten, az emberi szívben, 
Csak ott találod.” 
– „Helyes, mondottam, de kevés!” 
A harmadik: „A természet az Isten, 
A lények végtelen során 
Bontja ki végtelen magát.” 
– „Szép, szép! feleltem, de kevés!” 
A negyedik: „A nép az Isten 
A történelemben fejtőzik ki egyre.” 
– „Kevés, kevés!” 
Az ötödik: „A minden az Isten, 
Én vagyok ő, és te vagy ő, és ő is ő, és minden ő.” 
– „Nem elég, nem elég!” 
A hatodik a semmiről beszélt, 
A hetedik számokat recitált, 
A nyolcadik a moszkvai Confessiót, 
A kilencedik atombombáról énekelt prefációt 
És a tizedik Einstein evangéliumát. 
És még sokan, sokfélét és sokáig 
És minden egyes más nyelven beszélt. 
És én csak kiáltoztam egyre: 
– „Kevés! kevés! nagyon kevés!”

És minden székből egy-egy könyvtekercs gurult elő, 
És a tekercsek összeálltak 
És torony akart lenni belőlük, 
Mint ama régi, Szennár mezején. 
Gurultak, egyre gurultak a nagyhasú tekercsek, 
És másztak és sürögtek 
Izzadtan, izgatottan, 
Fölfelé, fölfelé 
Mint Himalája fejének a hangyák.

És már éppen fel akartam egyenesedni a székben 
És igazságot tenni, 
De fölébredtem. 
Éjszaka volt. 
Éjszaka voltál.

XII.

Könyv a térdemen, 
A könyvben ábra, számokkal és görög betűkkel: 
Ablak a Végtelenbe. 
Itt ülsz az ablakban, mellettem 
És fölemelt Ujjaid ütemén ringatod 
És szertehajtod, egyre sebesebben, 
És összefogod, egyre szorosabban, 
Napok, naprendszerek, galaktikák és mindenségek 
És atomok és protonok és protonnál is potomabb pontok 
Miriárdokszor miriárdjait. 
Fölemeled a karodat, 
És eltűnik az Anyag a Hullámzás végtelenében, 
Leejted karodat, 
És elpihen a Hullámzás az Anyag végtelenében. 
És eltűnök én is; elpihenek én is 
Árján az Ütemnek, 
Amely innen, térdeimről 
Mozgatja a Mindent.

XIII.

Mezítlábas asszony az országúton. 
Kenyeret visz, abroszba kötve. 
Szép kerek gyürkés cipót. 
Teli a levegő kenyérillattal. 
Teli a lelkem illatoddal.

XIV.

Ma volt a legnehezebb. 
Tükörbe néztem, úgy esett, 
S Te onnan néztél vissza rám. 
És belém állt az értetlen csodálkozás: 
De, Uram, ezt az ötletet! 
De, Uram, tisztesség ne essék szólván, 
Jobbnak gondoltam az ízlésedet! 
Akaratlanul a fejemet csóváltam, 
Rosszallóan csóváltad a fejed Te is. 
És akkor elszégyelltem magamat: 
Eszembejutott barátom, a professzor, 
Aki fehér köpenyében, górcsöves asztalkája előtt, 
Valami fertelmes férget boncolgatott 
És látván arcomon az undort, 
Ezt mondta, mérhetetlen szánalommal: 
„Mit tudod te, szegény laikus, 
Hogy, milyen csodálatos ez!” 
Igen, Uram, – mit tudom én? 
Mit tudok én!? 
Mire visszatettem a tükröt a fiókba, 
Hangosan nevettem.

XV.

Este van. 
Elment az utolsó látogató. 
A folyosón lecsavartam a villanyt. 
Itt vagyok. 
Szokott helyeden, 
A kis támlátlan széken, 
Az ajtó és az üveges szekrény között, 
Ülsz és vársz. 
Egyedül vagyunk. 
Leeresztem az ablak függönyét. 
Így, most segíts egymásba néznünk. 
És holnap reggel, 
Harmadik harangszóra, 
Megtöröm a Kenyeret.

https://multidezo.blogstar.hu/./pages/multidezo/contents/blog/45757/pics/15127691657135071_800x600.jpg
 
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?