2018.06.23.

leíró költemény, melyet szereztem a
kolozsvári Malomárok és Telefonpalota
közti járdaszigetről az ezerkilencszáz-
hatvanas-hetvenes esztendőkben csütörtök
és vasárnap délutánonként.

Fekete-piros csütörtök
és vasárnap délután
- amikor kimenős a lány -,
fekete-piros fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.
Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.

Kolozsvári telefonház,
száz az ablak, egyen sincs rács,
ki-bejár a világ rajta,
de azt senki sem láthatja.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot jár.
A magnó surrog így,
amikor hangtalan másol.

Sír a csizma, sír
a szédítő tánctól:
tatár öröm, magyar bánat,
megszöktették a rózsámat.
Ha megnyerte, hadd vigye!
Fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Mintha tutajon, billegőn,
járnák süllyedő háztetőn,
alámerülő szigeten,
úszó koporsófödelen.

Fejük fölött neon-ág,
csupa világ a világ!
Ecet ég a lámpában,
ecet ég a lám-pá-ban.

Anyám, anyám, édesanyám,
gondot mért nem viselsz reám.

Föl-föllobban
egy-egy dallam,
- amit talán csak én
a botfülű hallhatok,
akiben kézzel-lábbal
mutogatnak a dallamok, -
föl-föllobban
egy-egy dallam,
s mint a gyertya a huzatban
kialszik.
Szamos partján mandulafa
virágzik;
fekete-piros, fekete
táncot jár
a járda szöglete.

Körbe-körbe
majd pörögve
majd verődve
le a földre
föl az égre
szembenézve
sose félre:
egy pár lány, két pár lány
fekete-piros fekete
táncot kár.

Honnan járják, honnan hozták,
honnan e mozdulat-ország?

Szétlőtt várak piacáról,
csűrföldjéről, még a sátor
vagy a jurta
tüze mellől, röptette föl
a csípők, a csuklók, térdek
katapultja?

Vagy régebbről, húszezerből?
Még a nyelv előtti ködből
teremti újra - az ösztön?
Akár a szemek mandula-
metszését az anyaméh
szent laboratóriuma?

Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?

Akár a kéz, ha ökölbe kékül.
Zeneszó, énekszó nélkül.

Egy pár lány, két pár lány
fekete-piros-fekete
táncot jár.

A magnó surrog így.
S amit ha visszajátszol?
Koporsó és Megváltó-jászol.

1972

2018.06.16.

Emlékszem egy édes nyári éjszakára...
Ezüstösen tűzött le a hold sugára,
Reánk borult milljó kicsi csillag fénye...
Így kezdődött szívem legelső regénye.

Azt mondottam neki: "Asszonyom, a képe
Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,
Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!
Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!
Nézze, csendes minden, alszik minden ember,
Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,
Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,
Itt könyörg magától irgalmat, szerelmet,
Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam
Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,
Vággyal, remegéssel fordulva magához,
Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!
Istenem, oly édes csókolni, szeretni,
Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.
Egy levél se moccan, álmodik az ég is,
És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!"
Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet
És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,
Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,
Valami elkésett vonat, ha füttyentett.
Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája
Panaszos visszhanggal vonított reája,
Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,
Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.
Köpenyét a keblén fázón összevonva,
Megnézte óráját: "Gyerünk haza - mondta,
Mindjárt egy az óra, még megárt a séta
Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!"
S mikor arra kértem, hogy reám tekinsen,
Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,
És én elfogódva kérdeztem: "No lássa,
Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?"
Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,
Én meg elpirultam, röstelltem a dolgot,
Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig
S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

Emlékszem egy édes, nyári éjszakára
Ezüstösen tűzött le a hold sugára.
A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,
Akácfa virágát együtt tépegettük.
Fülébe susogtam balgán udvarolva,
Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!
Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,
Istenem, istenem, de húszéves voltam!

2018.06.09.

Kék villogás a levegő, bolond
hangokkal tarka a délelőtt;
zengő árvíz a nap aranya
s mint sellők rebbennek ide-oda
az édes utcákon a nők.

Mennyi nő! Borzong tőlük a város.
Ma mindnek akad valakije:
gondolatban mindegyik után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a vágy vagy a hála keze.

S az egész csak egy gondolat,
vagy annyi se – Aki él, örűl;
ma tavasz és nyár ölelkezik
s önmagával szeretkezik
az élet szemérmetlenűl.

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!
Zűrzavar, bölcs és esztelen:
mindenki rokon mindenkivel,
életet és halált kever
a rettenetes szerelem.

Az élet – hús és ideg a kő is!
Tündöklő mámor a junius:
átlátszóan villognak a nők
s testük csillagközi erők
szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,
s akinek van rá szeme,
szédülve látja, hogy mind után
kinyúl, bátran vagy tétován,
a mindenség keze.

 

2018.06.02.

Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz,
az ég derűs, nincs homlokán redő,
utak mentén virágzik mind az ákác,
a csermelynek arany taréja nő
s a fényes levegőbe villogó
jeleket ír egy lustán hősködő
gyémántos testű nagy szitakötő.

2018.05.26.

Napsugár,
napsugár,
ragyogj, süss ma szebben!
simogasd a gyerekeket
lágyan melegebben!

Madarak,
madarak,
cinkék, csalogányok,
köszöntő dalotok
vígan csattogjátok!

Virágok,
virágok,
szegfűk, tulipánok,
a lánykákat, a fiúkat
virulva várjátok!

Hadd legyen
ez a nap
egy nagy örömének!
Ezt kívánom én a világ
minden gyermekének.

2018.05.19.

Kész a világ, 
Feszült, ünnepi várás 
Tereng felette. 
Halotti csend. Csak néha néha 
Sóhajt az Isten lelke. 
Kimérve minden pálya 
Megtöltve minden lélek-lámpa, 
Ahol csak úr a lét... 
De jaj, sötét van, 
Mélységes iszonyú sötét! 
A zordon tömeg-árnyék 
Némán zokogva kering utjain, 
S csak egyet tud és egyet érez... 
...Most váratlanul vágyón megvonaglik 
és felzúg Istenéhez: 
Betelt az idő! 
Sugarat, fényt, szint adj nekünk, 
Mert epedünk! 
Fényesség nélkül oly sivár az élet! 
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!... 
És ismételik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
s a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja!

2018.05.12.

Hatalmas szép nyelv,
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké 
Nagy és virágzó!
Kísérjen áldás,
Amíg világ áll!
S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve,
Végsőt sóhajtva!

2018.05.05.

Tavaszi szél fújja már a varga kötényét,
ki görbe utcában, kicsi boltja elé
kiült, kirakta műhelyét is és alkonyi órán
lámpafénnyel a sötétet melegíti.

Hej, szeszélyes már az idő, s a lánykáknak pajkos
szél hulláma mossa csiklándó nyakát!...

Hej, elfeledem én is búskomorságomat...
Föltettem életem egy lenge levélre
és én is elmegyek, hová a szél sodor!...

2018.04.28.

Egy szellő felsikolt, apró üvegre lép
s féllábon elszalad.
Ó április, ó április,
a nap se süt, nem bomlanak
a folyton nedvesorrú kis rügyek se még
a füttyös ég alatt.

2018.04.21.

Az útszél: csupa pitypang,
A bokrok: csupa füttyhang.

Rigó fuvoláz; rája tíz
Zugból is felcsivog a csíz.

Hallgatja még a rest éj
Félálmában a kastély,

Emelve tornyát álmatag,
Mint nyújtózó kart, bár a nap

Elönti friss arannyal.
A parkban - rőt aranyhal -

Kövér úr sétál lebegő
Hassal az édes levegő

Árjában, sportruhája
Most szelídség csuhája,

Mert még nem kezdi üzletét,
És tőzsdetippektől setét

Agyában a mohóság
Helyett valami jóság

Zsendül, mint egy kis korai
Tavaszi virág szirmai,

Melyek, sajnos, lehullnak,
Ha majd e drága úrnak

Súlya alatt új és remek
Autója bőgve megremeg...

Ó, áprilisi út-szél,
Tréfás, arcomba fútt szél,

Rügyecskék, zöldacél-rugók,
Ó, fuvolás aranyrigók,

Ó, csermelyhangu csízek,
Illatos, édes ízek,

De jó most elfeledni, hogy
Az élet rút és vad dolog,

Hogy itt, amennyi arc van,
Megannyi csúnya harc van,

S hogy botrány lenne, ajajaj,
Micsoda cifra, szörnyü baj,

Ha most, annak jeléül,
Hogy tavasszal megbékül

Szegénység, bánat, szenvedés,
Belépnék e szép kertbe, és

- Áprilisi merénylő -
A hájas úrnak fénylő

Búbjára rábökném szelíd
Öklöm vidám barackjait.

Ezeket a cikkeket olvastad már?