Újabb 24 fertőzött
Tovább emelkedett a koronavírus-fertőzöttek száma Magyarországon, de szerencsére nincs újabb halálos áldozata a járványnak.
Blogolj!
2020.08.15.

Meleg dél van itt kinn a mezőben,
Rakja a nap a tüzet erősen,
Meleg dél van, meglippen a madár,
A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.
 

Két lyány gyüjti ott a széna rendét,
Két siheder hordja a petrencét,
Hej de nem telik nagy kedvök benne,
Mert ilyenkor súlyos a petrence.
 

Legjobb dolga van most a királynak,
Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
Király pihen aranyos karszéken,
Gulyásbojtár kedvese ölében.

2020.08.08.

Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára.
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász- bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában;
ül magában s furulyál;
furulyál az éjszakában.

A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.

Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.

2020.08.01.

Sötét szemem az éjbe réved,
Köszöntelek, dús álmú élet!
Ott künn a rózsák násza van ma:
Az örök vágynak diadalma!
 

Az éj szerelme szerteárad,
Mámor ölébe hull a bánat,
Halk dal száll, száll, erőre kapva
És szilajan törtet az agyba.
 

S a szentiváni boldog éjjel
Szűz fátylát oldja, bontja széjjel,
S én álmodom gyönyörűt, mélyet,
Felüled Élet, Élet, Élet!

2020.07.25.

Lelkemben áll a boldog Annabál,

Örvénylő vágyak táncoló csapatja.

Ma nincs enyészet, mélabú, halál,

Ma zászlaját a mámor fölragadja

S a szív, vert életem haló patakja

Ma megdagad száz zsongó látomással

S a szerelem mély tengerébe áthal.

 

Ma újra koszorút fon az öröm

És nászi fáklyát lenget a dicsőség,

S a jövendőség kapuját töröm

S látom magam, győzelmek ifjú hősét

És vár a nagy, a holdasan zengő rét,

Hogy sírva a gyönyörtől ráfeküdjem

Alélva boldog nyáréji derűben.

 

Ó szerelemnek holdja, szűz arany,

Ó fiatalság éje, végtelenség!

Hiába sírok s áltatom magam,

A nyár és vágy elvesztek már nekem rég

S orgonahangján a sok büszke emlék

Ott zsong a távol, mély látóhatáron,

Hol a sötétbe húnyt szép ifjúságom.

2020.07.18.

Nézd csak, bolondul, karikázva

hogy összecsap az a két sárga

lepke! hogy kezd tündéri táncba!

 

hogy gyúrja egymást, hogy forog!

Négy szárnyuk százfelé lobog,

pedig egyhelyben kavarog.

 

Csókolóznak? vagy marakodnak?

Most hirtelen egybefogóznak,

s nyílegyenest fölfurakodnak.

 

föl, föl, föl, ingó, lebegő

tornyot húzva, mely repdeső

útjuk nyomában égbe nő,

 

függőlegesen rakéta: már a

bükk magasában, már a nyárfa

csúcsánál járnak: már a drága

 

túlvilágban szikráznak a

kék őrületben, ahova

csak a szerelem mámora

 

vagy az se emel! Ott repülnek!

Ott! Hol? Fény! Látod? Tovatüntek

Magukkal vitték a szemünket!

2020.07.11.

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,

Ma kikötöttünk, itthon, álmodók!

2020.07.04.

Mint az ölyv két bús madárra

vigyázatlan gyenge párra

úgy jött ránk e szerelem

mint a zápor a határra

mint a nyári zivatar

oly borusan és hamar.

 

Most a felhők alatt állunk

csillagokra nem találunk:

minden csillag elaludt.

Vigyázz! most az éjben járunk:

sillanó síkos az út —

ki tudhatja, hova jut?

 

Láttam amint szeme retten —

ó a boldogság kegyetlen,

nem valami víg dolog —

láttam amint sír ijedten

s mint veszélytől aki bus

finom feje rám borul.

 

Hallottam hogy hangja csuklott

láttam lelkében a poklot:

szeme fényes ablakán

félős lelke majd kiugrott

óriási ablakán,

amint fölvetette rám!

2020.06.27.

Hajdanában, amikor még

Így beszélt a magyar ember:

Ha per, úgymond, hadd legyen per!

(Ami nem volt épen oly rég) -

Valahol a Tiszaháton

Élt egy gazda: Pál barátom,

S Péter, annak tőszomszédja;

Rólok szól e rövid példa.

Péter és Pál (tudjuk) nyárban

Összeférnek a naptárban,

Könnyü nekik ott szerényen

Megárulni egy gyékényen;

Hanem a mi Péter-Pálunk

Háza körűl mást találunk:

Zenebonát, örök patvart,

Majd felfordítják az udvart;

Rossz szomszédság: török átok,

S ők nem igen jó barátok.

 

Ha a Pál kéménye füstöl,

Péter attól mindjár’ tüszköl;

Ellenben a Péter tyukja

Ha kapargál

A szegény Pál

Háza falát majd kirugja;

Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,

Mely a kert alá is elhat!

Ez sem enged, az se hagyja,

S a két ház kicsínye, nagyja

Összehorgolnak keményen,

Mint kutyájok a sövényen

Innen és túl összeugat

S eszi mérgében a lyukat.

 

De, hogy a dologra térjek,

Emberemlékezet óta

Állott egy magas diófa,

Díszeűl a Pál kertjének.

A szomszédba nyult egy ága,

Melyet Péter, minthogy róla

A dió is odahulla,

Bölcsen eltűrt, le nem vága.

Történt pedig egy vasárnap,

Hogy a fentírt fülemile

Ép’ a közös galyra üle,

Azt szemelvén ki oltárnak,

Honnan Istent jókor reggel

Magasztalja szép énekkel:

Megköszönve a napot,

Melyre, im, felvirradott.

A sugárt és harmatot,

A szellőt és illatot;

A fát, melynek lombja zöld,

A fészket, hol párja költ,

Az örömet, mely teli

Szivecskéjét elteli;

Szóval, ami benne él

S mit körében lát, szemlél,

Azt a pompát, fényt és szint,

Mely dicsőség

- Semmi kétség -

Ő érte

Jött létre

Csupán ő érette, mind!

Elannyira, hogy Pál gazda,

Ki gyönyörrel ott hallgatta,

Így kiáltott örömében:

Istenem uram,

Beh szépen

Fütyöl ez az én madaram!”

 

„Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a...

Hangzik átal a sövényen

Egy goromba szó keményen.

„Hát kié - pattogja Pál -

Mikor az én fámra száll?”

„De az én portámon zengett:

Hogy illetné a fütty kendet!”

Pál nem hagyja: őtet uccse!

Péter ordit: ő meg úgyse!

Többrül többre, szórul szóra,

Majd szitokra, majd karóra,

Majd mogorván

Átugorván

Ölre mennek, hajba kapnak;

Örömére a szent napnak

Egymást ugyan vérbe-fagyba, -

Hanem a just mégsem hagyva.

 

Pál azonban bosszut forral,

És ahogy van, véres orral

Megy panaszra, bírót búsit,

S melyet a vérszenny tanúsit

A bántalmat előadja.

Jogát, úgymond, ő nem hagyja,

Inkább fölmegy a királyig

Térden csúszva: de a füttyöt,

Mely az ős diófárul jött,

Nem engedi, nem! halálig.

Nyomatékul egy tallért dob

Az igazság mérlegébe,

Mit a biró csúsztat a jobb

Oldalon levő zsebébe.

 

Pétert sem hagyá pihenni

A nagy ártatlan igazság:

Nem rest a biróhoz menni

Hogy panaszát meghallgassák.

Így s úgy történt, - elbeszéli,

Övé a fütty, ő azt véli:

Nincs vármegye,

Ki elvegye,

Nincsen törvény, nem lehet per,

Hisz azt látja Isten, ember! -

De, hogy a beszédet össze

Annál jobb rendben illessze,

Az ütlegből sokat elvesz

És a joghoz egy tallért tesz,

Mely is a birói zsebben

Bal felől, a szív iránt,

Meghuzódik a legszebben.

 

Felderűle a kivánt

Nap, mely a vitát eldöntse,

Hogy a fülemile-pörben

Kinek szolgál a szerencse.

Ámde a birót most cserben

Hagyja minden tudománya,

És ámbátor

Két prokátor

Minden könyvét összehányja,

S minden írást széjjeltúr is:

Ilyen ügyről,

Madárfüttyről,

Mit sem tud a corpus juris;

Mignem a biró, haraggal

Ráütvén a két zsebére

S rámutatván a két félre,

Törvényt monda e szavakkal

A szegény fülemilére:

Hallja kendtek!

Se ide nem, se oda nem

Fütyöl a madárka, hanem

(Jobb felől üt) nekem fütyöl,

(Bal felől üt) s nekem fütyöl:

Elmehetnek.

 

*

 

Milyen szép dolog, hogy már ma

Nem történik ilyes lárma,

Össze a szomszéd se zördül,

A rokonság

Csupa jóság,

Magyar ember fél a pörtül...

Nincsen osztály, nincs egyesség

Hogy szépszóval meg ne essék,

A testvérek

Összeférnek,

Felebarát

Mind jó barát:

Semmiségért megpörölni,

Vagy megenni, vagy megölni

Egymást korántsem akarja.

De hol is akadna ügyvéd

Ki a fülemile füttyét

Mai napság felvállalja!?

2020.06.20.

Emlékszem egy édes nyári éjszakára...

Ezüstösen tűzött le a hold sugára,

Reánk borult milljó kicsi csillag fénye...

Így kezdődött szívem legelső regénye.

 

Azt mondottam neki: "Asszonyom, a képe

Olthatatlan fénnyel ragyog a szívemben,

Asszonyom, fogadjon ön is a szívébe!

Szeretem, szeressen ön is, ön is engem!

Nézze, csendes minden, alszik minden ember,

Én vagyok csak ébren, hóbortos szívemmel,

Itt virraszt a szívem, lelkem maga mellett,

Itt könyörg magától irgalmat, szerelmet,

Itt lesi a csókját szomjúhozó ajkam

Égő gyötrelemben, epedő sóhajban,

Vággyal, remegéssel fordulva magához,

Aki egy szavával megáld vagy megátkoz!

Istenem, oly édes csókolni, szeretni,

Nézze, minden csendes, meg nem látja senki.

Egy levél se moccan, álmodik az ég is,

És ön oly kegyetlen, hideg marad mégis!"

Többet nem beszéltem. Hallgattuk a csendet

És a csillagokat vizsgáltuk a tóban,

Néha hallottuk csak hosszan, elhalóan,

Valami elkésett vonat, ha füttyentett.

Majd a liget sok-sok bús, kivert kutyája

Panaszos visszhanggal vonított reája,

Megzördült a bokor, szellő, hogyha lengett,

Susogtak a fák is, aztán újra csend lett.

Köpenyét a keblén fázón összevonva,

Megnézte óráját: "Gyerünk haza - mondta,

Mindjárt egy az óra, még megárt a séta

Nekem is, önnek is, hóbortos poéta!"

S mikor arra kértem, hogy reám tekinsen,

Szemembe tűnt csöndes, gúnyos mosolygása,

És én elfogódva kérdeztem: "No lássa,

Ahhoz, amit mondtam, egy jó szava sincsen?"

Újra csak hallgatott, újra csak mosolygott,

Én meg elpirultam, röstelltem a dolgot,

Szörnyű nagy zavarral kísértem hazáig

S gúnyos mosolygását nem feledtem máig.

 

Emlékszem egy édes, nyári éjszakára

Ezüstösen tűzött le a hold sugára.

A legszebb asszonnyal sétálgattam együtt,

Akácfa virágát együtt tépegettük.

Fülébe susogtam balgán udvarolva,

Pedig ölelhettem, csókolhattam volna!

Meg sem is öleltem, meg sem is csókoltam,

Istenem, istenem, de húszéves voltam!

2020.06.13.

Medárd nekünk megártott,

alaposan bemártott,

három hete csak zuhog,

ázik a bab s a murok,

petrezselyem zöldje is

és a holtak földje is.

Ázik, ázik a búza,

fejét a víz lehúzza,

beillene zsenge nádnak:

bokán fölül vízben állhat...

 

Medárd, Medárd, habókos,

hol a selyemlepke most?

Hol a futó gyíkocskák,

kik a kertem csíkozták?

És a fácánkakas hol

prüszköl, krákol, gyalogol?

Esik, esik, csak esik

kisestétől reggelig,

mintha csőrepedés volna

fönt az űrben, s reánk folyna:

vagy mintha egy szálló tenger

vándorolna fölöttünk el,

s hullatná a fölösleget,

eláztatva földet, eget.

Ezeket a cikkeket olvastad már?