2016.03.12.

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

2016.03.05.

Borzolt, fehér Isten-szakállal,
Tépetten, fázva fújt, szaladt
Az én Uram, a rég feledett,
Nyirkos, vak, őszi hajnalon,
Valahol Sion-hegy alatt.

Egy nagy harang volt a kabátja,
Piros betükkel foltozott,
Bús és kopott volt az öreg Úr,
Paskolta, verte a ködöt,
Rórátéra harangozott.

Lámpás volt reszkető kezemben
És rongyolt lelkemben a Hit
S eszemben a régi ifjuság:
Éreztem az Isten-szagot
S kerestem akkor valakit.

Megvárt ott, a Sion-hegy alján
S lángoltak, égtek a kövek.
Harangozott és simogatott,
Bekönnyezte az arcomat,
Jó volt, kegyes volt az öreg.

Ráncos, vén kezét megcsókoltam
S jajgatva törtem az eszem:
„Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr,
Kihez mondottam sok imát?
Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem.”

„Halottan visszajöttem hozzád
Én, az életben kárhozott.
Csak tudnék egy gyermeki imát.”
Ő nézett reám szomorún
S harangozott, harangozott.

„Csak nagyszerű nevedet tudnám.”
Ő várt, várt s aztán fölszaladt.
Minden lépése zsoltár-ütem:
Halotti zsoltár. S én ülök
Sírván a Sion-hegy alatt.

2016.02.27.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket; 
A pártoskodókat, a vitézkedőket. 
    Csak egy éjszakára: 
Akik fent hirdetik, hogy – mi nem felejtünk, 
Mikor a halálgép muzsikál felettünk; 
Mikor láthatatlan magja kél a ködnek, 
S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket; 
Gerendatöréskor szálka-keresőket. 
    Csak egy éjszakára: 
Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát 
S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák, 
Robbanó golyónak mikor fénye támad 
S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket. 
Az uzsoragarast fogukhoz verőket. 
    Csak egy éjszakára: 
Mikor gránát-vulkán izzó közepén 
Ugy forog a férfi, mint a falevél; 
S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, – 
Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket: 
A hitetleneket s az üzérkedőket. 
    Csak egy éjszakára: 
Mikor a pokolnak égő torka tárul, 
S vér csurog a földön, vér csurog a fáról 
Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben 
S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket: 
Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket. 
    Csak egy éjszakára: 
Vakitó csillagnak mikor támad fénye, 
Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe, 
Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget, 
Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára, 
Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára. 
    Csak egy éjszakára: 
Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; 
Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; 
Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, 
Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak 
Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! 
    Hogy esküdne mind-mind, 
S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert, 
Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent: 
Magyar vérem ellen soha-soha többet! 
– Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

               (Przemyśl, november.)

2016.02.20.

(…)Például ebben a percben is, amikor édesanyám nyugtalankodva nézett rám, meghallottam, hogy a macskabagoly elnyávogja magát kint a tetőn, és mindjárt tudtam is, hogy mi baja van a szegény macskabagolynak.

Az a baja volt, hogy leejtette a pápaszemét, és azért sírt, mert nem volt, aki föladja neki, le meg nem szaladhatott érte, mert pápaszem nélkül nem látta lefelé az utat. Nagyon megesett rajta a szívem, és szerettem volna kiszaladni hozzá, hogy segítsek rajta, de édesapám odaintett magához. Azt kérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha beadna iskolába Kese kalaposhoz.

- Mert itt van már az időd, gyerekem, és olyan oktalanul csak mégse nőhetsz fel, mint a lósóska az árokparton.

Azt hiszem, ekkor estem gondolkozóba először életemben. Fülheggyel hallottam már én egyet-mást Kese kalaposról, de azok nem voltak valami szívvidámító dolgok. Ez a jó ember csak nyáron foglalkozott kalaposmesterséggel, télen beállt tanítónak. Persze csak olyan vad-tanítónak. Szegény emberek adták a keze alá a gyereküket, akik messzillették vagy drágállották az igazi iskolát. A Kese kalapos iskolájába nem kellett se könyv, se irka. A kalapos az ajtaja felső felére fölírta krétával az ábécét - s a gyerek addig rajzolgatta őket az alsó felére, míg egészen írástudóvá nem vált bele. Meg lehetett tanulni minden betűt, csak az ipszilont nem. Arról azt tartotta a kalapos, hogy az nem magyar betű, s azt nem is tanította. Aki az ő iskolájában nevelkedett tudóssá, azt arról lehetett megismerni, hogy mindent i-vel írt, amit más rendes ember ipszilonnal. Az ő deákjai nem azt kérdezték egymástól: hogy vagy, hanem azt, hogy: hogi vagi?

Én azonban nem találtam szép játéknak se egyik iskolát, se a másikat. Mire való az iskola? A sárgarigók se járnak iskolába, a gyíkok se járnak, mégis egészen jól megélnek. Az édesapám se jár iskolába, mégis olyan madarat tud cifrázni a subára, hogy majd megszólal. Aztán Messzi Gyurka mesélt énnekem mindenféle híres királyfiakról, de azt egyikről sem mondta, hogy iskolába járt volna. Azok mind jeles vitézek voltak, úgy vagdosták le a sárkányok fejét, mint én a vadmákokét, de azt sose hallottam, hogy olvastak volna, vagy írtak volna. Hiszen olvasni olvas az ember, mikor megolvassa, hogy hányat szól a kakukk, vagy hogy hány tojás van a vércsefészekben, de ezért ugyan nem érdemes iskolába járni. Írni is ír az ember a szűcskrétával a láda tetejére vagy sárgafölddel a ház falára mindenféle szép lovakat, huszárokat, akasztott embereket, de annak mindnyájának van értelme. Hanem mindenféle krikszkrakszokat firkálni, amik semmihez se hasonlítanak a világon - ugyan mire való ilyen bolondságokat csinálni?

- Szeretném, ha ember lenne belőled, gyerekem - rezzentett ki apám abból a nagy hallgatagságból, amibe beleestem, míg ezeket elgondoltam.

- Az is leszek, édesapám - feleltem rá hirtelen, de aztán jobbnak láttam lenyelni a többit, amit mondani akartam. Címeres nagy úr, ország bárója! Csak én egyszer a nyomára jöjjek azoknak az ősi kincseknek, amiknek a bűbájos Küsmödi a tudója.

Persze a Küsmödi kincsei meg nem mentettek volna engem a Kese kalapos iskola-műhelyétől, ha drága jó édesanyám meg nem ment. De ő az ölébe húzott, és megcirógatta a bozontomat:

- De ilyen télben nem adom ám ki szegénykémet a házból. Gyenge virágszálam, dehogy eresztem ki ebbe a vad időbe! Tél fagyában, hófúvásban botorkálni, hogy engedhetném? Hóban elbukhatna, jégen elcsúszhatna, rossz gyerekek megkergethetnék, kutyák megszaggathatnák. Kese kalapos tudományát nyáron is megtanulhatja. Aztán meg annyit én is tudok, mint az a vén szeleburdi. Ne félj, kincsecském, úgy megtanítalak én téged írni-olvasni, hogy püspökkorodban se felejted el!

- No, azt megnézzük - nevette el magát édesapám. Én magam is azt gondoltam, hogy no, azt szeretném látni, mikor énbelőlem is szülém tudós embert csinál! Hát pedig azt csinált. Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik.

Akárhogy fűtöttük a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyűszűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, amely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyatt vágódó, hol orra bukó furcsa ákombákomokat, melyek korcsolyázó tündérek szeszélyes lábanyomához hasonlítanak?

Sokat sírtunk, és sokat kacagtunk azon a télen. Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A g betűnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább szeméből omlottak miatta. S az o betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra. Ezt kedveltem legjobban, mert ez volt a legkönnyebb. Le tudtam írni a számmal is; csak rá kellett lehelnem egészen közelről az ablakra. Egyszer ugyan odafagyott az orrom hegye, de édesapám megvigasztalt azzal, hogy marad abból elég, ha a fele lefagy is.

A világból pedig csak annyit láttam ezen a télen, amennyit a jégbe karcolt betűkön keresztül látni lehetett. Fagyott madarakat a hóban. A Báró cigány rőzseszedő gyerekeit. Néha egy-egy ijedt nyulat. Egyszer messziről az öreg Küsmödit is láttam egy nagy H betűnek a létrájában.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

Édesapám odaállt mögém a méccsel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

- Te, az S-el megfordítva írtad - kacagott édesapám -, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik még velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi szabók cégtábláján látni. S amikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, s megcsókolom a szívemmel a ráncos kezet, mely e kígyóbetűt először mutatta meg nekem.(…)

2016.02.13.

Ez világ sem kell már nekem 
Nálad nélkül, szép szerelmem, 
Ki állasz most énmellettem, 
Egészséggel, édes lelkem?


Én bús szívem vidámsága, 
Lelkem édes kévánsága, 
Te vagy minden boldogsága, 
Véled isten áldomása.


Én drágalátos palotám, 
Jóillatú piros rózsám, 
Gyönyerő szép kis violám, 
Élj sokáig, szép Júliám!


Feltámada napom fénye, 
Szemüldek fekete széne, 
Két szemem világos fénye, 
Élj, élj életem reménye!


Szerelmedben meggyúlt szívem 
Csak tégedet óhajt lelkem, 
Én szívem, lelkem, szerelmem, 
Idvez légy, én fejedelmem!


Júliámra hogy találék, 
Örömemben így köszönék, 
Térdet-fejet neki hajték, 
Kin ő csak elmosolyodék.

(Hogy Júliára talála, így köszöne neki)

2016.02.06.

Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem. Szivem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák Suttogva hajolnak utamra, És benn a dió, mogyoró, mák Terhétöl öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, Telefonom, úti böröndöm, Van jó-szívü jót-akaróm is S nem kell kegyekért könyörögnöm, Nem többet az egykori köd-kép, Részegje a ködnek, a könnynek, Ha néha magam köszönök még, Már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, Tárcám van igaz szinezüstből, Tollam, ceruzám vigan illan, Szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, Langy téa, beteg idegemnek. Ha járok a bús Budapesten, Nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat Könnyekbe borít nem egy orcát, És énekes, ifju fiának Vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, Gyötrödve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint lázbeteg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az égben.

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

2016.01.30.

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

(Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom)

2016.01.23.

Isten áld meg a' Magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e' nép
A' múltat 's jövendőt!

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
'S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad Török sáncára,
'S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
'S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló Mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú 's kétség mellette,
Vérözön lábainál,
'S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
'S ah, szabadság nem virul
A' holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a' Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Balsors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e' nép
A múltat 's jövendőt!

(Cseke1823január 22.)

Hymnus eredeti kézirat

 

2016.01.16.

Lássa,

    Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!
    Mondhatta volna szebben, kis lovag,
    Más-más hangnemből... Így ni, hallja csak:
    Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
    Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”
    Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
    Igyék vederből, abba belefér!”
    Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
    Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”
    Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok?
    Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
    Papírvágó kést, ollót is talán?”
    Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
    A madaraknak! Póznát tart nekik,
    Hol magukat jól kipihenhetik!”
    Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
    S a füst orrán át gomolyogva jön,
    Kéménytüzet szomszédja nem jelez?”
    Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
    Lehúzza önt s fejjel bukik előre!”
    Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre
    Színét a napfény durván szívja ki
    Egy kis napernyőt venne tán neki!”
    Pedánsul: „Hallott az Arisztofánesz
    Nagy állatjáról uraságod? Tán ez:
    A Hippokampelefantokamelosz,
    Hordott ilyen hús-díszt elől... e rossz
    Hangzású lényen volt ily hosszu csont!”
    Gavallér módon: „A manóba, mondd,
    Ez a fogas jött most divatba? Ej,
    Kalap számára pompás kicsi hely!”
    Föllengzően: „Hatalmas, büszke orr,
    Egy teljes náthát csak a bősz, komor
    Mistráltól kapsz! Más szél ott meg sem érzik!”
    Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”
    Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek:
    Micsoda cégér egy illatszerésznek!”
    Lírailag: „Kagyló ez, s ön Triton?”
    Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
    Mikortájt nézik ezt a műemléket?”
    Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
    Tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”
    Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
    Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
    Kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”
    Hadászilag: „Szuronyszegezve áll!
    Lovas-roham ilyet készen talál!”
    Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
    Sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”
    Végül, torzítva Pyramus kriáját:
    „Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
    E szörnyeteg!... Pirul az áruló!”
    Így ömlött volna szájából a szó,
    Ha volna önben szellem és tudás.
    De szellemet, boldogtalan dudás,
    Ön sose látott s tán azt tudja csak,
    Hogy hülye fráter is lehet lovag!
    De hogyha önben annyi lelemény
    Lett volna mégis, hogy kivágja szépen
    Mindazt, amit most összehordtam én
    E díszes, úri hallgatók körében:
    A kezdő mondat első negyedét
    Éles kardommal vágtam volna szét!
    Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
    De hogy más mondja, azt nem tűröm el!

https://www.youtube.com/watch?v=d-4eGo9lvhs

2016.01.09.

Ne sírj, törüld le omló könnyedet,
Kell, hogy vidám légy s én is az legyek;
Búsulni, sírni nem szabad nekünk, -
Két tilalomfa: két szép gyermekünk.

Nézd: mind a kettő ránk les, ránk figyel
Tűnődő lelke bús sejtelmivel;
Ily sejtéssel ha szívük megtelik, 
Gyászos teherré lesz a lét nekik...

Ragyogjon rájuk fényes, szép világ,
Hogy meg ne kérdjék, miért is élni hát?
Óh mert, lásd, erre nem felelhetünk...  

Ne sírj, mert tiltja két szép gyermekünk!

magyar-vers.hu

Ezeket a cikkeket olvastad már?