2016.02.06.

Van már kenyerem, borom is van, Van gyermekem és feleségem. Szivem minek is szomorítsam? Van mindig elég eleségem. Van kertem, a kertre rogyó fák Suttogva hajolnak utamra, És benn a dió, mogyoró, mák Terhétöl öregbül a kamra. Van egyszerü, jó takaróm is, Telefonom, úti böröndöm, Van jó-szívü jót-akaróm is S nem kell kegyekért könyörögnöm, Nem többet az egykori köd-kép, Részegje a ködnek, a könnynek, Ha néha magam köszönök még, Már sokszor előre köszönnek. Van villanyom, izzik a villany, Tárcám van igaz szinezüstből, Tollam, ceruzám vigan illan, Szájamban öreg pipa füstöl. Fürdő van, üdíteni testem, Langy téa, beteg idegemnek. Ha járok a bús Budapesten, Nem tudnak egész idegennek. Mit eldalolok, az a bánat Könnyekbe borít nem egy orcát, És énekes, ifju fiának Vall engem a vén Magyarország. De néha megállok az éjen, Gyötrödve, halálba hanyatlón, Úgy ásom a kincset a mélyen, A kincset, a régit, a padlón, Mint lázbeteg, aki feleszmél, Álmát hüvelyezve, zavartan, Kezem kotorászva keresgél, Hogy jaj! valaha mit akartam, Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, A kincs, amiért porig égtem. Itthon vagyok itt e világban S már nem vagyok otthon az égben.

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal

2016.01.30.

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.

Kiszínezném vele az életem.

(Kosztolányi Dezső: Mostan színes tintákról álmodom)

2016.01.23.

Isten áld meg a' Magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e' nép
A' múltat 's jövendőt!

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
'S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad Török sáncára,
'S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
'S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló Mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú 's kétség mellette,
Vérözön lábainál,
'S lángtenger felette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
'S ah, szabadság nem virul
A' holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a' Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Balsors a' kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e' nép
A múltat 's jövendőt!

(Cseke1823január 22.)

Hymnus eredeti kézirat

 

2016.01.16.

Lássa,

    Ez szimplán hangzik... Így nincsen hatása!
    Mondhatta volna szebben, kis lovag,
    Más-más hangnemből... Így ni, hallja csak:
    Kihívón: „Én nem járnék ám vele!
    Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”
    Barátilag: „Hisz findzsájába ér!
    Igyék vederből, abba belefér!”
    Leírón: „Csúcs, mely veri az eget!
    Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”
    Kíváncsian: „Mit rejt e hosszú tok?
    Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
    Papírvágó kést, ollót is talán?”
    Kecsteljesen: „Ön nagy barátja, lám,
    A madaraknak! Póznát tart nekik,
    Hol magukat jól kipihenhetik!”
    Kötődve: „Kérem, ha pipázik ön,
    S a füst orrán át gomolyogva jön,
    Kéménytüzet szomszédja nem jelez?”
    Intőn: „Vigyázzon túlsúlyára! Ez
    Lehúzza önt s fejjel bukik előre!”
    Gyöngéden: „Lássa, megfakul a bőre
    Színét a napfény durván szívja ki
    Egy kis napernyőt venne tán neki!”
    Pedánsul: „Hallott az Arisztofánesz
    Nagy állatjáról uraságod? Tán ez:
    A Hippokampelefantokamelosz,
    Hordott ilyen hús-díszt elől... e rossz
    Hangzású lényen volt ily hosszu csont!”
    Gavallér módon: „A manóba, mondd,
    Ez a fogas jött most divatba? Ej,
    Kalap számára pompás kicsi hely!”
    Föllengzően: „Hatalmas, büszke orr,
    Egy teljes náthát csak a bősz, komor
    Mistráltól kapsz! Más szél ott meg sem érzik!”
    Tragikusan: „Vörös tenger, ha vérzik!”
    Bámulva: „Ó, eszembe jut, ha nézlek:
    Micsoda cégér egy illatszerésznek!”
    Lírailag: „Kagyló ez, s ön Triton?”
    Naivul: „Mondja, mert én nem tudom,
    Mikortájt nézik ezt a műemléket?”
    Mély tisztelettel: „Gratulálunk néked
    Tornyos házadhoz, nagyságos barátom!”
    Parasztosan: „Hékás, a számat tátom!
    Orr az? Fenét orr! Ördögadta dolga:
    Kis dinnye jaz, vagy óriás iborka!”
    Hadászilag: „Szuronyszegezve áll!
    Lovas-roham ilyet készen talál!”
    Üzletszerűn: „Tán lutrit rendez? Én
    Sejtem, hogy ez lesz a főnyeremény!”
    Végül, torzítva Pyramus kriáját:
    „Ez dúlta szét az arc harmóniáját,
    E szörnyeteg!... Pirul az áruló!”
    Így ömlött volna szájából a szó,
    Ha volna önben szellem és tudás.
    De szellemet, boldogtalan dudás,
    Ön sose látott s tán azt tudja csak,
    Hogy hülye fráter is lehet lovag!
    De hogyha önben annyi lelemény
    Lett volna mégis, hogy kivágja szépen
    Mindazt, amit most összehordtam én
    E díszes, úri hallgatók körében:
    A kezdő mondat első negyedét
    Éles kardommal vágtam volna szét!
    Mert magamat kigúnyolom, ha kell,
    De hogy más mondja, azt nem tűröm el!

https://www.youtube.com/watch?v=d-4eGo9lvhs

2016.01.09.

Ne sírj, törüld le omló könnyedet,
Kell, hogy vidám légy s én is az legyek;
Búsulni, sírni nem szabad nekünk, -
Két tilalomfa: két szép gyermekünk.

Nézd: mind a kettő ránk les, ránk figyel
Tűnődő lelke bús sejtelmivel;
Ily sejtéssel ha szívük megtelik, 
Gyászos teherré lesz a lét nekik...

Ragyogjon rájuk fényes, szép világ,
Hogy meg ne kérdjék, miért is élni hát?
Óh mert, lásd, erre nem felelhetünk...  

Ne sírj, mert tiltja két szép gyermekünk!

magyar-vers.hu

2016.01.03.

Sohse hittem, hogy dolgainkat
Rossz szemével igazán látja,
Mégis:
Beszéljen a Gondviseléssel,
Ha a Gondviselés barátja.

A Gondviselés okos isten
S talán őt is gonddal cipelte.
Mégis:
Viseli annak is a gondját,
Aki minden bentről kiverve.

A Gondviselés még hínárzik
Lovas lábainak alatta,
Mégis
Már hangzik az ős-új kiáltás:
Üdvözlégy thalatta, thalatta.

A tenger, a milliók lelke,
Már melegen fénylik előttünk,
Mégis
Ő régi-bután hadonászik
S mosolyogja Dózsa-elődünk.

Őrültje a Gondviselésnek,
Semmit se bír már tisztán látni,
Mégis,
Ha szánjuk is, kímélnünk nem kell:
Rosszabb nem jön nála, akárki.

Hogy fog ő még alkura lépni
Utáltak és féltek hadával,
Mégis
A Gondviselés elpártolni
Tőle, a dühödttől, nem átall.

Keseredten miként bámulhat,
Rossz szemei miként merednek:
Mégis,
Ha tíz életet tízszer élne,
Jön, itt van már tenger eretnek.

Világ, 1914. június 7.

2015.12.26.

Tegnap harangoztak,
holnap harangoznak,
holnapután az angyalok
gyémánt-havat hoznak.

Szeretném az Istent
nagyosan dicsérni,
de én még kisfiú vagyok,
csak most kezdek élni.

Isten-dicséretére
mégis csak kiállok,
de boldogok a pásztorok
s a három királyok.

Én is mennék, mennék,
énekelni mennék,
nagyok között kis Jézusért
minden szépet tennék.

Új csizmám a sárban
százszor bepiszkolnám,
csak az Úrnak szerelmemet
szépen igazolnám.

(Így dúdolgattam én
gyermek hittel, bátran
1883
csúf karácsonyában.)

 

2015.12.25.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Ki Betlehemben született ez este,

A jászol almán, kis hajléktalan,

Szelíd barmok közt, édes bambino,

Kit csordapásztoroknak éneke

Köszöntött angyaloknak énekével.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Hogy anyja az Úr szolgáló leánya

És apja ács volt, dolgozó szegény.

És nem találtak más födélt az éjjel

A városvégi istállón kivül.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Kit a komor Sibillák megígértek,

Kit a szelíd Vergilius jövendölt

S akit rab népek vártak, szabadítót.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

A betlehemi kisded jászolára,

Amely fölött nagyobb fény tündökölt,

Mint minden földi paloták fölött.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Augustus Caesar birodalma elmúlt,

Az ég és föld elmúlnak, de e jászol

Szelíd világa mindent túlragyog.

Ó emberek, gondoljatok ma rá,

Ki rómaihoz, barbárhoz, zsidóhoz,

A kerek föld mindegyik gyermekéhez

Egy üzenettel jött: Szeressetek!

2015.12.19.

Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek… Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében – akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. (…) A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen.

2015.12.12.

Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.

Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
»Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.

(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
A zúgó Élet partján voltunk,
Ketten voltunk, alkonyodott:
»Add az aranyod, aranyod.«

»Engem egy pillanat megölhet,
Nekem már várni nem szabad,
Engem szólítnak útra, kéjre
Titokzatos hívó szavak,
Nekem már várni nem szabad.«

»A te szivedet serte védi,
Az én belsőm fekély, galád.
Az én szivem mégis az áldott:
Az Élet marta fel, a Vágy.
Arany kell. Mennem kell tovább.«

»Az én jachtomra vár a tenger,
Ezer sátor vár énreám,
Idegen nap, idegen balzsam,
Idegen mámor, új leány,
Mind énreám vár, énreám.«

»Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

És összecsaptunk. Rengett a part,
Husába vájtam kezemet,
Téptem, cibáltam. Mindhiába.
Aranya csörgött. Nevetett.
Nem mehetek, nem mehetek.

Ezer este múlt ezer estre,
A vérem hull, hull, egyre hull,
Messziről hívnak, szólongatnak
És mi csak csatázunk vadul:
Én s a disznófejű Nagyúr.

Ezeket a cikkeket olvastad már?