2016.05.21.

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem,
Egészséggel, édes lelkem.

Én bús szivem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Veled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerű szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szivem
Csak tégedet óhajt lelkem
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy én fejedelmem!

Júliámra hogy találék,
Örömömben igy köszenék,
Térdet fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki

2016.05.14.

Kész a világ,
Feszült, ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét…
De jaj, sötét van,
Mélységes iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering utjain,
S csak egyet tud és egyet érez…
…Most váratlanul vágyon megvonaglik
és felzug Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, szint adj nekünk,
Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!…

És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva…

És nagy szavát az Ur – kimondja!

1924

szepzold.hu

2016.05.07.
Hajnalodott. 

–- Talpra, senkiháziak! Hasatokra süt a nap. Gyerünk dolgozni, vár a jó, frissítő munka, a csákány, az ásó, a lapát nyele, pattogjatok, álomszuszékok! –- rikoltotta az Egyalvó. 

–- Bizony, azonnal keljetek fel! Mit gondoltok, lustálkodásból is megéltek? –- kiabált a Kétalvó. 

–- Nosza, ki a jó meleg ágyacskából! –- mondta a Háromalvó. 

–- Ajaj, lassacskán föl kéne kelni! -– ásított a Négyalvó. 

–- Miért nem hagyjátok az embert aludni? –- méltatlankodott az Ötalvó. 

–- Még alszom. -– mormogta a Hatalvó. 

A Hétalvó nem szólt semmit. Aludt. 

Aztán persze fölkeltek mind a heten. 

2016.04.30.

"A valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem (...), és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat."

"A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni."

"Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket."

"Az ember nem tudja mindig, mikor követ el megbocsáthatatlant, de azért él benne valami gyanú, ha megtette."

"Isten általában nem figyel ránk, ha kérünk valamit, de amitől félünk, mindig megadja."

"Nem volt felelni valóm, hiszen nem mondott újat, ő nem fogta fel, hogy attól, hogy kölcsönösen szeretjük egymást, még úgy meg tud döfni, hogy térdre esem. Éppen azért, mert szeret, és mert én is szeretem. Csak az tud nekem fájdalmat okozni, akihez közöm van."

"Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek."

"Minden látható eredmény mögött áll egy láthatatlan személy, aki nélkül nincs életmű."

2016.04.23.

Alszik a hóban 
a hegy, a völgy; 
hallgat az erdő, 
hallgat a föld.

Mikor legutóbb 
jártam itt, 
nyár nyitogatta 
pipacsait,

a nyár nyitogatta, 
temette az ősz; 
és volt, aki vesztett, 
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak 
nyoma sehol, 
fekete csontváz 
a fa, a bokor,

s halotti csipke 
a díszük is, 
az a törékeny 
tündéri dísz,

mit rájuk aggat 
éjszaka 
fehér kezével 
a zuzmara.

Alszik a hóban 
a hegy, a völgy, 
hallgat az erdő, 
hallgat a föld.

Egyszerre mégis 
rezzen a táj: 
hármat fütyül 
egy kis madár.

Háromszor hármat 
lüktet a dala, 
vígan, szaporán, 
mint éles fuvola.

Az a fuvolás 
a Nyitnikék! 
Már kezdi is újra 
az énekét:

kék füttyre mindig 
'kvart' lefelé: 
nem sok, de örülni 
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli, 
nyitni kék, 
szívnek és tavasznak 
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, 
de - nyitni kék! 
Fütyülöm én is 
énekét.

Nyitni kék, fütyüli, 
nyitni kék, 
a telet bírni 
illenék!

Bírni és bízni 
illenék! 
Fütyül és elszáll 
a Nyitnikék.

Nyitni kék! - 
fütyülök utána 
s nézek az eltűnő 
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm, 
nyitni kék, 
hinni és bízni 
kellenék,

mint az a fázó 
kis madár, 
aki sírja, de bírja, 
ami fáj,

akinek tele rosszabb, 
mint az enyém, 
és aki mégis 
csupa remény.

Nyitni kék, indulok, 
nyitni kék, 
fog az én szívem is 
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred 
a hegy, a völgy, 
tudom, mire gondol 
a néma föld.

Ő volt a szája, 
a Nyitnikék, 
elmondta a holnap 
üzenetét:

a hitet, a vágyat 
fütyülte szét, 
kinyitotta a föld 
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék, 
nyitni kék - 
Nyisd ki, te, versem, 
az emberekét!

2016.04.16.

Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
alkotott az ember. S szemlét tartani
szintelen birtokain, melyek ferdén eldülnek
szenvedélye szelében, s megszólaltatni õket
ujjai alatt mint betüit a vak,
olykor felkel s szavakat
mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
egymás vállán ülnek és alaktalanul
lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
a megszólitottak.

S e csönd egyre nyomasztóbb,
s oly tömörré lett már, ahogy mulik fölötte az idõ,
hogy a körbenülõ természet megütközik és fényt vált,
s ti ott fenn, szeliden õdöngõ csillagok!
ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
ti is megrendültök és fénykoszorutok
csörögve széthull mint az õszi lomb.

A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
tovább mossák a partot s nõttön-nõ a zavar
és a képmutatás.

Hogy pedig el ne merüljünk
a gazban amely az elhallgatott válasz
fölött sárgán kinõ és gorombán
dörögve már befutja a teret
s hogy kibékitsük - szerényen mint az alacsonyak
a feszengõ mindenséget melynek dallama
romlandóbb a virágnál: ideje lesz
csöndesebbnek lenni s meghajolva
felvenni képét ama gyermeknek
ki hatalmas anyjához este hazatér
s elsimul benne mint avarban a levél.

2016.04.09.
A lovasok mindig, a csatakos lovasok mindig
a szememben sötétlenek,
és úgy úsznak ott, mint októberi égen
a véres ingű felhők,
az éneklő szelek.
Ha a szemembe nézel, magukat látod,
téged és engem a lovascsapatban ott,
és elhiszed nekem, hogy beteljesülőben
vannak a régi, vágtát ígérő jóslatok.

A tanácsházát egy részeg éjszakán, ketten
oldalba vizeltük - fejenként másfél liter -,
a sötétsárga foltot, amivé összefolytunk,
Magyarországnak
neveztük akkor el.
Nem volt ez önkényes választás részünkről,
a formája legalábbis emlékeztetett.
Nahát ebben az országban képzeld azt a vágtát,
és fölötte az égen a felhőzetet.
Másnapra ez az ország felszáradt, s a lovasok
elrejtőztek akkor a szemhéjak mögött,
vagy lezuhantak egy idegen földre,
és ott hevernek
azóta, mint a rög.
A csapat egy reggelre vár és akkor újra
kizúdul a felpattant szemhéjak mögül.
És azon a reggelen éneklő szél lesz,
és amit kimondasz, beteljesül.

Azon a reggelen éneklő szél lesz,
és amit kimondasz, beteljesül.
erdmost.hu
2016.04.02.

Nincs oly képtelenség, amit ne élnénk át természetesen, s utamon, máris tudom, ott leselkedik rám, mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság. Hisz még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a "borzalmakról" kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.

Kertész Imre - Sorstalanság

2016.03.26.

S ha kiszakad ajkam, akkor is,

e vad, vad március évadán,

izgatva bellül az izgatott

fákkal, a harci márciusi

inni való

sós, vérizü széltől részegen,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü malomnak:

 

ha szétszakad ajkam, akkor is,

ha vérbe lábbad a dallal és

magam sem hallva a nagy Malom

zugásán át, dalomnak izét

a kinnak izén

tudnám csak érzeni, akkor is

- mennyi a vér! -

szakadjon a véres ének!

 

Van most dicsérni hősöket, Istenem!

van óriások vak diadalmait

zengeni, gépeket, ádáz

munkára hülni borogatott

ágyuk izzó torkait:

de nem győzelmi ének az énekem,

érctalpait a tipró diadalnak

nem tisztelem én,

sem az önkény pokoli malmát:

 

mert rejtek élet száz szele, március

friss vérizgalma nem türi géphalált

zengeni, malmokat; inkább

szerelmet, embert, életeket,

meg nem alvadt fürge vért:

s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is

ez inni való sós vérizü szélben,

a felleg alatt,

sodrában a szörnyü Malomnak,

 

mely trónokat őröl, nemzeteket,

százados korlátokat

roppantva tör szét, érczabolát,

multak acél hiteit,

s lélekkel a testet, dupla halál

vércafatává

morzsolva a szüz Hold arcába köpi

s egy nemzedéket egy kerék-

forgása lejárat:

 

én mégsem a gépet énekelem

márciusba, most mikor

a levegőn, a szél erején

érzeni nedves izét

vérünk nedvének, drága magyar

vér italának:

nekem mikor ittam e sós levegőt,

kisebzett szájam és a szók

most fájnak e szájnak:

 

de ha szétszakad ajkam, akkor is,

magyar dal március évadán,

szélnek tör a véres ének!

Én nem a győztest énekelem,

nem a nép-gépet, a vak hőst,

kinek minden lépése halál,

tekintetétől ájul a szó,

kéznyomása szolgaság,

hanem azt, aki lesz, akárki,

ki először mondja ki azt a szót,

ki először el meri mondani,

kiáltani, bátor, bátor,

azt a varázsszót, százezerek

várta lélekzetadó szent

embermegváltó, visszaadó,

nemzetmegmentő, kapunyitó,

szabadító drága szót,

hogy elég! hogy elég! elég volt!

 

hogy béke! béke!

béke! béke már!

Legyen vége már!

Aki alszik, aludjon,

aki él az éljen,

a szegény hős pihenjen,

szegény nép reméljen.

Szóljanak a harangok,

szóljon allelujja!

mire jön uj március,

viruljunk ki ujra!

egyik rész a munkára,

másik temetésre

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

 

Ó béke! béke!

legyen béke már!

Legyen vége már!

Aki halott, megbocsát,

ragyog az ég sátra,

Testvérek, ha tul leszünk,

sohse nézünk hátra!

Ki a bünös, ne kérdjük,

ültessünk virágot,

szeressük és megértsük

az egész világot:

egyik rész a munkára,

másik temetésre:

adjon Isten bort, buzát,

bort a feledésre!

Babits Mihály - Húsvét előtt

Címkék: vers
2016.03.19.

Mire várunk, tolongva mind a fórumon?”

Hogy végre ma a barbárok betörjenek.

„A szenátus mért ily tétlen s tanácstalan?
Miért nem ülnek törvényt a szenátorok”

Mert várják, hogy a barbárok betörjenek.
Mily törvényt hoznának még a szenátorok?
Majd hoznak a barbárok, csak betörjenek.

„Mért kelt fel császárunk ma ily korán, s miért
ült ki a legfelső városkapu elé
trónjára, koronával, ünnepélyesen?”

Mert várja, hogy a barbárok betörjenek.
S a császár méltóképp készül fogadni fő
emberüket. Külön pergament íratott,
hogy átnyújtsa neki, dicső címekkel és
jelzőkkel is kicirkalmazta ékesen.

„Miért jő két konzulunk s a prétorok vörös
hímzett tógában, melyben ünnepen szokás?
Mért díszítik őket ametiszt-karkötők,
és szikrázó smaragd-gyűrűk az ujjukat?

Miért vették ma éppen arany és ezüst
művekkel gazdagon mintázott botjukat?”

Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
és a barbárt az ilyesmi elbűvöli.

„Mért nem gyűltek össze a tisztes rétorok,
hogy szóljanak s elmondják, ami lelkünkön?”

Mert várják, hogy a barbárok betörjenek,
s a barbárokat untatják a szép szavak.

„De mért egyszerre ez a zűrzavar, ez a
felbolydulás? (Milyen sötét lett minden arc!)
Mért néptelenednek el utcák és terek,
s mért siet ki-ki otthonába komoran?”

Mert éj lett, és a barbárok nem jöttek el.
S futárok érkeztek a limesek felől,
jelentve, hogy barbárok többé nincsenek.

„S most - vajon barbárok nélkül mi lesz velünk?
Ők mégiscsak megoldás voltak valahogy…”

Konsztantinosz Kavafisz: Barbárokra várva

[Somlyó György fordítása] 

[Lyra Mundi - Kavafisz versei, Európa Könyvkiadó Bp. 1975]

Címkék: vers

Ezeket a cikkeket olvastad már?