2016.06.25.


Egy fű volt...

Ti nem ismertek engemet,
ti nem néztek, csak jobbra, balra.
A lényeg egy fűben pihen,
egy fűszálban van eltakarva.

Egy halk füvet tartottam én
a véghetetlen naplementben.
Ti gyilkosnak lármáztatok...
Pedig csak egy fű volt kezemben.

2016.06.18.

 

a sír NIncs sehol 
a sír a gyilkosok 
a test se I T T NIncs sehol 
a test se O T T 
a csont a gyilkosok NIncs sehol 
a csont 
(p. s.) 
egyszer majd el kell temetNI 
és nekünk nem szabad feledNI 
a gyilkosokat néven nevezNI!

2016.06.11.

A nyár az én szerelmem, érte égek,
halálthozó csókjára szomjazom,
erdőket áldozok szilaj tüzének,
bár ajkam is hervadna el azon.

Görnyedve várom télen a szobámba,
a tűz körül álmodva csüggeteg,
lángóceánját képzeletbe látva,
mely semmivé hamvasztja a telet.

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül
s zöld pártadísze hullong a fejérül,
virrasztom árva, bús menyasszonyom.

Zokogva már hülő keblére fekszem
s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,
sápadt, aszú haját megcsókolom...

2016.06.04.

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, 
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! 
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! 
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! 

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel, 
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel, 
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk, 
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk! 

Majd nemes haraggal rohanunk előre, 
Vérkeresztet festünk majd a határkőre 
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! - 
Szembeszállunk mi a poklok kapuival! 

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, 
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ 
Teljes egészében, mint nem is oly régen 
És csillagunk ismét tündöklik az égen. 

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, 
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk! 
Felhatol az égig haragos szózatunk: 
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk. 

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, 
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen! 
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: 
Nem engedjük soha! soha Árpád honát! 

(1922 első fele)

 

2016.05.28.

... Mindenki tátotta a száját, mert hiszen ilyeneket csak azok szoktak mondani, akik a porban játszanak még. Kerek szemekkel nézték Lőrincet, hogy erre ugyan bizony mi lehet a válasz. De a fiú csak nevetgélt, mintha a versikének nem lett volna semmi tövise; de aztán egy cseltevéssel azt mondta, hogy ne kerülgessék egymást, se azt a félénk kicsi őzikét.

 - Én nem félek! - libbent meg Orsolya. 

Mint egy hirtelen lángocska, mely belévilágít az eddigi homályba, olyan volt a hangja. A szájára is tette rögvest a kezét, hogy ő nem szólt semmit; ó, dehogy szólt! Hiszen nem ama őzike ő, akit kerülgetnek a vadászok; s nem is az a kislány, aki zöld gyümölcsre vágyik. Hanem Timóti Orsolya, senki más.

Csend lett.

 - No, mondjad, Lőrinc! - szólt Timóti.

 - Hát én csak azt akartam mondani - folytatta is a fiú -, hogy ne kerülgessük, amit gondolunk, hanem viduljunk azzal, hogy találós kérdéseket mondunk. Én ugyan szegényes vagyok az ilyen elmejátékban, de azért elsőnek kérdeznék valamit.

 - Nocsak! - biztatta a gazda.

 - Ha Kristóf bátyám is akarja - mondta Lőrinc.

 - Nem bátyád, de mondjad! - szólott Kristóf.

 Lőrinc megjártatta a szemét, majd a figyelem közepén így szólt:

 - Krisztusnak indult, de aztán vizitába ment. Mi az?

 Timóti elnevette magát, s örömiben nagyot csapott a térdére.

 - Hát maga tudja? - kérdezte a felesége.

 - Tudom.

 - Hát mondja akkor!

 - Kri... Kri... - nevetett Timóti. - De aztán vizitába jött, ide hozzánk. Nem érted?!

 - Stóf... Stóf... - segített Orsolya.

 - Most sem érted? - düledezett Timóti, mire az asszony, mintha megsúgta volna neki a Szentlélek, Kristófra meresztette a szemét, majd összecsapta a két kezét, s nagy fohásszal így szólt:

 - Jézusom, hát Kristóf!

 Abban a percben elöntötte őket a kacagás hulláma, valamennyit. Ültükben úgy düledeztek, hogy a hullámba magukkal rántották magát Kristófot is, aki mérgiben-e, vagy csakugyan a sodrás alatt, de a kacagásban túltett mindegyiken.

 Aztán megnyugodtak.

 S miközben a szemüket törölgették, Lőrinc felállt, s további jó mulatságot kívánván, okosan elment.

 S majd Kristóf is el.

 A Timóti család kövér lélekkel nyugovóra tért, s Orsolya álmában nyújtogatta a nyakát, a zsenge zöld után. A hold is jóllakott lassan az aprócska felhőkkel, s nyugtára ment.

2016.05.21.

Ez világ sem kell már nekem
Nálad nélkül, szép szerelmem,
Ki állasz most én mellettem,
Egészséggel, édes lelkem.

Én bús szivem vidámsága,
Lelkem édes kévánsága,
Te vagy minden boldogsága,
Veled Isten áldomása.

Én drágalátos palotám,
Jóillatú piros rózsám,
Gyönyerű szép kis violám,
Élj sokáig, szép Júliám!

Feltámada napom fénye,
Szemüldek fekete széne,
Két szemem világos fénye,
Élj, élj életem reménye!

Szerelmedben meggyúlt szivem
Csak tégedet óhajt lelkem
Én szívem, lelkem, szerelmem,
Idvez légy én fejedelmem!

Júliámra hogy találék,
Örömömben igy köszenék,
Térdet fejet neki hajték,
Kin ő csak elmosolyodék.

Balassi Bálint: Hogy Júliára talála, így köszöne neki

2016.05.14.

Kész a világ,
Feszült, ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten lelke.

Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét…
De jaj, sötét van,
Mélységes iszonyú sötét!

A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering utjain,
S csak egyet tud és egyet érez…
…Most váratlanul vágyon megvonaglik
és felzug Istenéhez:
Betelt az idő!
Sugarat, fényt, szint adj nekünk,
Mert epedünk!

Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy Alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!…

És ismétlik mindig erősebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva…

És nagy szavát az Ur – kimondja!

1924

szepzold.hu

2016.05.07.
Hajnalodott. 

–- Talpra, senkiháziak! Hasatokra süt a nap. Gyerünk dolgozni, vár a jó, frissítő munka, a csákány, az ásó, a lapát nyele, pattogjatok, álomszuszékok! –- rikoltotta az Egyalvó. 

–- Bizony, azonnal keljetek fel! Mit gondoltok, lustálkodásból is megéltek? –- kiabált a Kétalvó. 

–- Nosza, ki a jó meleg ágyacskából! –- mondta a Háromalvó. 

–- Ajaj, lassacskán föl kéne kelni! -– ásított a Négyalvó. 

–- Miért nem hagyjátok az embert aludni? –- méltatlankodott az Ötalvó. 

–- Még alszom. -– mormogta a Hatalvó. 

A Hétalvó nem szólt semmit. Aludt. 

Aztán persze fölkeltek mind a heten. 

2016.04.30.

"A valóságban is feltárult énelőttem egy ajtó, amelyet akkor se nyitott volna ki, aki odabenn magányát és tehetetlen nyomorúságát védte, ha már ropog is feje fölött az égő háztető. Azt a zárat csak nekem állt hatalmamban megmozdítani: aki a kulcsot megforgatta, jobban hitt nekem (...), és én is azt hittem magamról abban a végzetes percben, isten vagyok, bölcs, megfontolt, jó és racionális. Tévedtünk mind a ketten, az is, aki bízott bennem, és én is, aki elbíztam magamat."

"A képek mindent tudnak, legjobban azt, amit leginkább próbálok elfelejteni."

"Mi úgy kapunk feloldozást, hogy Isten nem kíván tőlünk se magyarázkodást, se részleteket."

"Az ember nem tudja mindig, mikor követ el megbocsáthatatlant, de azért él benne valami gyanú, ha megtette."

"Isten általában nem figyel ránk, ha kérünk valamit, de amitől félünk, mindig megadja."

"Nem volt felelni valóm, hiszen nem mondott újat, ő nem fogta fel, hogy attól, hogy kölcsönösen szeretjük egymást, még úgy meg tud döfni, hogy térdre esem. Éppen azért, mert szeret, és mert én is szeretem. Csak az tud nekem fájdalmat okozni, akihez közöm van."

"Gyerekként vagy fiatalon nem álmodtam se jót, se rosszat, csak az öregség sodorja újra meg újra felém a múlt hordalékából keményre gyúrt iszonyatot, amely azért olyan riasztó, mert feszesebbre komponált, tragikusabb, mint bármikor is átélhettem volna, hiszen a valóságban egyszer sem történt meg velem az, amitől sikoltozva ébredek."

"Minden látható eredmény mögött áll egy láthatatlan személy, aki nélkül nincs életmű."

2016.04.23.

Alszik a hóban 
a hegy, a völgy; 
hallgat az erdő, 
hallgat a föld.

Mikor legutóbb 
jártam itt, 
nyár nyitogatta 
pipacsait,

a nyár nyitogatta, 
temette az ősz; 
és volt, aki vesztett, 
és nincs, aki győz.

Lombnak, virágnak 
nyoma sehol, 
fekete csontváz 
a fa, a bokor,

s halotti csipke 
a díszük is, 
az a törékeny 
tündéri dísz,

mit rájuk aggat 
éjszaka 
fehér kezével 
a zuzmara.

Alszik a hóban 
a hegy, a völgy, 
hallgat az erdő, 
hallgat a föld.

Egyszerre mégis 
rezzen a táj: 
hármat fütyül 
egy kis madár.

Háromszor hármat 
lüktet a dala, 
vígan, szaporán, 
mint éles fuvola.

Az a fuvolás 
a Nyitnikék! 
Már kezdi is újra 
az énekét:

kék füttyre mindig 
'kvart' lefelé: 
nem sok, de örülni 
ez is elég.

Nyitni kék, fütyüli, 
nyitni kék, 
szívnek és tavasznak 
nyílni kék!

Nyitni, de - nyitni, 
de - nyitni kék! 
Fütyülöm én is 
énekét.

Nyitni kék, fütyüli, 
nyitni kék, 
a telet bírni 
illenék!

Bírni és bízni 
illenék! 
Fütyül és elszáll 
a Nyitnikék.

Nyitni kék! - 
fütyülök utána 
s nézek az eltűnő 
madárra.

Nyitni kék, fütyülöm, 
nyitni kék, 
hinni és bízni 
kellenék,

mint az a fázó 
kis madár, 
aki sírja, de bírja, 
ami fáj,

akinek tele rosszabb, 
mint az enyém, 
és aki mégis 
csupa remény.

Nyitni kék, indulok, 
nyitni kék, 
fog az én szívem is 
nyitni még.

Nyitni kék! Ébred 
a hegy, a völgy, 
tudom, mire gondol 
a néma föld.

Ő volt a szája, 
a Nyitnikék, 
elmondta a holnap 
üzenetét:

a hitet, a vágyat 
fütyülte szét, 
kinyitotta a föld 
örök szivét:

fütty-fütty-fütty, nyitni kék, 
nyitni kék - 
Nyisd ki, te, versem, 
az emberekét!

Ezeket a cikkeket olvastad már?