2016.10.08.


Botond apánk zömök, konok magyar volt,
Turáni vére még lobogva lángolt,
Országokon által vígan barangolt. 

Szerette a színes, hímes világot,
Bár napkelet volt ringató bölcsöje,
De lelke dús és bús Nyugatra pártolt. 

A németet rajongva vágta, ölte
S a Rajna nektárját buzgón kiitta.
Temérdek szolgát küldözött elöre. 

Nótásszavú volt s barna arcú szittya,
Kemény kaland volt néki ez az élet
És lángborát mély áhítattal itta. 

Megtette, amit egyszer eltökéllett,
Asszonyt ölelni és ellent levágni:
Így jó a világ és így szép az élet! 

Szeretett ö nagy messze földre járni,
A Dómok drága kincsét megcsodálta
(És nem röstelte az iszákba vágni.) 

De vérét sem kímélte vad csatákba.
Az unalom: csak ez volt öldösöje,
Az unalom a halál nyirkos ágya. 

Darumadár nem vár a kora öszre,
Botond apánk is fényes Délre tartott,
A harc turulja szállongott fölötte. 

Meglátogatta a pompás Bizancot,
Hol isten a császár, a népe szolga,
Vágyott kalandot, tornát, harci sarcot. 

De zárva volt az aranyszárnyú porta
S a kurjantását nem hallotta senki,
De bárdcsapását minden meghallotta! 

Bement bosszús Botond, nem félt bemenni,
Szemét az új, szüz csudákon feledte,
Bizanc a minden és a többi semmi! 

Itt selymesebb a színes szoknya selyme,
Aranyosabb a glória a képen,
Itt szebb a nőtest és a férfielme.

Hej, ez a Bizanc az elveszett éden,
Botond apánkat a hideg kirázta
Csodát csodáló gyermek gyönyörében. 

Mit vinne el a büszke, dús Bizancból?
Nem aranyat, az Nyugaton is sárga,
Nem boritalt, az Keleten is lángol. 

Egy sugarat egy asszony mosolyából.

2016.10.01.

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!

Tompa Mihály

Címkék: tompa mihály, vers
2016.09.25.

Töredék

Szerelme s büszke dísze nemzetünknek!
Nagy már atyáid fényökben, saját
Kebled szent érzetében még nagyobb!
Ha téged egy rosz lópecér - előbb
Rosz nyelvpecér volt - náthás rigmusában
Leckére fogna, mert apró, de szép
Kancáid közé angol mént eresztesz,
S a szép magyar fajt, a csontost, szügyest,
Cangár szunyoggá korcsosítod el;
Ha vádra kelne, hogy sok útazásid
Hideggé tették szívedet hazádhoz,
És amit a Canningek ködhonában,
S a még buktokban is víg franciák közt,
S túl a Pyreneék vad csúcsain,
Az akkor gazdag, most szegény spanyolnál,
S Rómában és Athenben s a nagyúr
Hét tornyu városában, megszerettél,
Mind azt magyarrá tenni vágysz; - ha tán
Azt mondaná, hogy "a lófuttatás is
Csak anglomaniád vak szűleménye;
Ne lásd Londonban, Pesten nem teszed;
Erőnket fejtsd ki, nékünk példa nem kell.
Kerűlni kell az olyat, nem követni,
Mert az egyébbé tészen, mint vagyunk" -
Oh valld meg azt: neheztelése méltó,
S tanácsa bölcs; csak az baj hogy - nagyon!

    De véget a dorgáló még nem ére itt,
Halljad tovább. Te nemcsak nemzetedre
Vonál gyalázatot, midőn neki
Az angolt tőd példáúl; pártosan
Kelél fel a természet ellen is:
A Neptun magzatjainak farkokat
Elcsapkodtatván hóhérló kezekkel.
S szebb kecskefarkkal a ló, mint amúgy?
Nézhedt-e hogy cselédid azt szelik,
Vágják, sütik, mert romlott ízletednek
Úgy tetszik inkább? Vagy talán sebesb lesz
Lenyúlt fark nélkűl futva? Lásd Manó Pált,
Az nem-zsidó lován is nyert jutalmat.
Örvend a lópecér, hogy copfja nincs,
De bölcsen úgy mond: copf és fark nem egy.

    Te nyúgalomban mégy a fényes úton,
Hová nagy lelked lángja gyúlva tol,
S nem hallod a pecér szidalmait.

    Nagy lecke nékem, mert a nyelvpecér
Régóta zaklat engem is, kit a
Külföld szerelme vétkes útra szédít.
Én a magyart németté tenni igyekszem,
És franciává, rómaivá, göröggé,
És rontom a szép nyelvet, szabdalom
Szavainknak farkokat, teremtem a szót,
A régit új formába fűzöm össze...
De nyúgalomban könnyű menni néked:
Nagysága s fénye védik a dicsőt.
Mi védhet engemet, homály fiát,
Ha védelmemre nem kelek magamnak?
És ültetnének téged is szamárra,
És tiltatnának el csak téged is,
Mint engemet készűltek: oh bizonnyal
Mondom neked, elhagyna nyúgodalmad.

    Sürű köd és borongó fellegek
Fogák el tájainkat, amidőn
Egyenként kezdénk itt-ott a menést;
Úgy hitte minden, jó ösvényen ő jár;
Ál úton minden más, s kiáltozá:
Felém, felém! csak itt, csak itt az üdv!
Amaz, viszont, hogy hátra kell haladni,
Előre nem; hogy menni kell, de csak
Mint báblován a gyermek, mint az eb,
Sültet forgatva a konyha kerekében.
Egy harmadik hosszúra nyúlt szakállal,
Hogy Ázsiának boldog tája gyújt
Szép csillagot pályánkra, nem nyugot.
Egy tortyadt nyelvbölcs törvényt hirdete;
Hogy a szokás az úr; tiszteljük azt,
De csak ha majd ő nyomja rá pecsétjét,
S a tortyadt bölcsnek senki nem hive.
Álmélkodással látta, hogy tilalmát
A tiszteletlen nép még megkacagta;
S nem érté, őtet mint lehet kacagni.

    Én láttam a zavart, s láttam, hogy az
Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt,
Míg a nyelv hívei, írók s olvasók,
Egymást korholván, összeszerkezének;
S a versenygőket nem békére vontam,
Hanem hevesb és még makacsb vitára.
Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk
A szép tusát s most béke boldogít.

    Még hallik olykor egy-két kullogó
Neheztelése. S azt csudáljuk-e,
Hogy sánta kullog a sereg megett?
Magára nagy bajt vállal, aki az ilyet
Nyergébe szedné. Hagyjuk önmagokra;
Elérnek egykor; és mi kár, ha nem?

Ha nyelvünk el van rontva, mint kesergik,
Úgy az most roszabb, mint egykor vala...

1831

2016.09.17.

I.

Elfelejtem, hogy mire lehet vágyni.
El, akár a szegények.
Ehetnék reggel, mint most, rozsos zsemlét?
Narancs villanyok izzanak a kék
sötétben: rebbenő Csontváry-kép.
A varjak világa épp hallgat.
Még a juhok pléh kolompja se nyikkan.
A csendre most semmi se tör.
Néha, mint a vaku villan, hasad
a lét egésze: magmáig tárul elém.
Mint egy emlék, a jelen képe édesen gyötör. 

II.

Miképp lehet percet befogni?
A zöld és nyers levegő illatát –
az ablakban mélyen magamba rántom.
Ahogy ez a télvégi svájci kert
az örömhöz és a rögökre kötve
lefolyik a Föld végtelen pillanatán. 

A tárgyak elém szórják aduik.
Lent a kerek pavilon, az ablakban
én, körmölök, előttem csésze,
a kávét felhörpöltem, itt vagyunk
a fényes eső fölött, s idő száll alattam.
Életem e percbe örökre megbújik.

2016.09.10.

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

2016.09.03.

Itt járt a háború!
Romokat nem hagyott,
csak elvitte a lovakat
meg a zabot.

Itt járt a háború!
Hámot, szekeret rekvirált,
és elvitte a férfiak
javát.

Dalolva mentek, mint akik
a háborút nagyon szeretik.

Bokréta volt a puskacsőben,
sírtak az asszonyok,
és pram-pa-pam, de szépen
peregtek a dobok.

Itt járt a háború!
Fekete pántlikás
vőfély kopogtatott,
nyomában jött a gyász.

És hiába fohászkodott,
vasárnaponként a kegyes
éghez, a jó öreg
tiszteletes:

a sok ló és szekér,
nem talált már haza,
és nem a férfiak
java.

A puskacsőben hervadt
bokréta-szuronyok;
a legtöbbjükre - mondják -
hant is alig jutott.

Itt járt a háború! -
Mankóval jött a béke,
és csöndesen leült
a házak küszöbére.

Elsajnálták a lovakat.
Elsiratták a holtakat.

A bénák beletörődtek,
hogy most már így kell élni;
a gyerekből, mert kellett,
korábban válott férfi.

Itt járt a háború!
Romokat nem hagyott,
csak elvitte a lovakat
meg a zabot...

Itt járt a háború!
Itt járt, még mindig itt van:
anyák, anyókák viselik
életfogytiglan.

1960

2016.08.27.

olyan fekete a világ, 
mint a kibérlett lelkiismeret
                                 (P. S.)

Sokat köszönhetek nekik 
nagyon sokat 
mikor kihajózom ebből a versből 
vers visszagondol rájuk 
azokért a kötélhágcsókért 
amiken egyre följebb... 
hogy belássam pásztázhassam 
a tengernyi hazugságot 
félelmet gyávaságot etc. 
és azért a csókért 
is sokat köszönhetek 
amivel búcsúztak 
de megjelöltek 
föladtak a tengeri helytartónak 
szélben áll ez a vers 
             és szemben 
tengerrel szárazfölddel 
édes barátaim 
a szélnél is gyorsabban felejtsetek 
nyilvánvalóan kihajózom 
egy kikötőből 
maradjon veletek a lemondás 
és a szüntelen várakozás

(1985. III.)

2016.08.20.

Ó, Szent István, dicsértessél,
menny- és földön tiszteltessél,
de főképpen nálunk ma,
mint országunk istápja!

Kérünk, mint apostolunkat
és az első királyunkat,
Szent István, nézz mennyből le
a szép magyar népekre!

Sok sánta vette járását,
sok vak nyerte meg látását.
Némák kezdtek szólani,
siketek es hallani.

Kérünk, mint apostolunkat
és az első királyunkat,
Szent István, nézz mennyből le
a szép magyar népedre!

2016.08.13.

Indulsz. A mozdony sürget már dohogva
és a tavaszba messze-fut veled.
Ne vidd a vádat és a bút magaddal,
hogy hűvös szóval megsértettelek.

Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.
Rég vívom érted a művész-tusát.
Ki a hibás, ha túlságos közelből
nem hallom lelked tiszta ritmusát?

Ki a hibás, ha néha feltolulva
egy kusza hang harmóniádba tép,
és gúnnyal int szivárványos magasban
a büszke, győzhetetlen eszme-kép?

Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,
hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.
A fájó gáncs nem céltalan civódás,
s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...
 
Már távolodsz. A gép repít robogva.
Nem is tudod, hogy most lettél enyém.
Varázs-ütésre dallamod kiépül,
s zengő egész vagy, zengő költemény.

2016.08.06.

Létem ha végleg lemerült
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezõvé a szikla-
csípõket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verõereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerült,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Ezeket a cikkeket olvastad már?