2017.02.25.

Idegen-vérű és beszédű
kenyeres jópajtásaim,
kikkel együtt bolyongtam az emberiség ligetét,
kiket szerettem,
s kik szerettétek lágy szivem
nyitott és éneklő sebét,
nekem is fáj, higyjétek el,
hogy zord a szóm és homlokom setét.
Nekem is fáj, hogy búcsuzom,
mert immár más utakra kell mennem,
de így zeng most a trónjavesztett
magyar Isten parancsa bennem
s én nem tagadhatom meg Őt,
mikor beteg és reszkető és nincs többé hatalma,
mikor palástja cafatos és fekvőhelye szalma.
Nincs más testvérem, csak magyar.
Ha virrasztok, miatta állok poszton,
csak tőle kérek kenyeret
s csak ő, kivel a kenyeret megosztom.
Sok tévelygés és sok kanyar
után jutottam el ide:
ha bűnös is, magyar
s ha tolvaj is, magyar
s ha gyilkos is, magyar,
itt nincsen alku, nincsen semmi "de".
Gyűlöletes, ki ünneplő ruháját
s virágos lelkét fitogtatva henceg, -
mi elesettek, páriák vagyunk,
testvérek a nyomorban és a bűnben,
sápadtak, torzak, bélyeges fegyencek.
Zúgjon fel hát a magyar zsoltár,
dúljon a boldog, éji álomokon,
seperjen át a fekete,
tarajos és hideg hullámokon
vérkönnyet csepegő fáklyák fényeinél,
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága! 

2017.02.18.

Mit nékem most a Dante terzinái
s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant,
mikor tetszhalott véreimre
hull már a föld és dübörög a hant,
mikor a bús kor harsonája
falakat dönt és lelket ingat,
mikor felejtett, ősi szóra
kell megtanítni fiainkat,
mikor rémít a falvak csendje
s elönt a semmi árja minket
és szülni kell és nemzeni
s magunk képére kalapálni
vánnyadt gyermekeinket!
Mit bánom én a történelmet
s hogy egykoron mi volt!
Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő,
mikor anyád sikolt?!
Európa, én nagy mesterem,
lámcsak mivé lett fogadott fiad!
Mily korcsbeszédű, hitvány,
elvetemült és tagadó tanítvány.
Addig paskolta áztatott kötél,
míg megszökött és elriadt.
Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Vallom, hogy minden fegyver jogtalan,
a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt,
ám annak a kezében, kit fegyver szorongat,
a fegyver megdicsőül és ragyogni kezd.
Ezért nem is hányódom már magamban,
vallom, hogy igazam nincs
és mégis igazam van
és mától fogva énnekem
örökre ez az énekem:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága! 

2017.02.11.

Firenze képei, holland virágok,
zöld tengerek halk, álmos loccsanása,
ájultató gyönyörüségek,
Páris tüze, Velence csillogása,
még lelkemet is lehúnyom,
bezárom, hogy ne lássa.
Ha atomokra bomlik is,
miattuk minden sejtem,
ha arcom kékre torzul is,
mind, mind, mind elfelejtem!
Hajam csapzottra borzolom,
mint gubancos csepűt és szürke kócot
és gőggel viselem
fajtám egyenruháját:
a foltozott darócot.
Mert annak fia vagyok én,
ki a küszöbre téve,
a külső sötétségre vettetett,
kit vernek ezer éve,
kit nem fogad magába soha a béke réve!
Bolyongásom pusztáin,
a végtelen nagy éjen
csak az ő szive fénylik,
ő a rögeszmém, végső szenvedélyem,
ráfonódom, rajta kuszom
fölfelé, mint szőlőkarón a kacs.
Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.
Vér csurgott rám és nem tudom lemosni.
Jajt hallottam és nem tudom feledni.
A holtakat nem tudom eltemetni.
Egy eszelős dal lett az utitársam,
rekedt dal, nem zenél,
csak hörög, mint a szél,
zúg, mint vihartól ráncigált fák
Babylon vizeinél:
          Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
          ha téged elfelejtelek!
          Nyelvemen izzó vasszeget
          üssenek át,
          mikor nem téged emleget!
          Húnyjon ki két szemem világa,
          mikor nem rád tekint,
          népem, te szent, te kárhozott, te drága! 

2017.02.04.

Szépen könyörgök, segíts rajtam, Szent Balázs! 
    Gyermekkoromban két fehér 
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon 
    s úgy néztem a gyertyák közül, 
mint két ág közt kinéző ijedt őzike. 
    Tél közepén, Balázs-napon 
szemem pislogva csüggött az öreg papon, 
    aki hozzád imádkozott 
fölém hajolva, ahogy ott térdeltem az 
    oltár előtt, kegyes szokás 
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én, 
    s ő se jól értett. De azért 
te meghallgattad és megóvtad gyermeki 
    életem a fojtogató 
torokgyíktól s a veszedelmes mandulák 
    lobjaitól, hogy fölnövén 
félszáz évet megérjek, háladatlanul, 
    nem is gondolva tereád. 
Óh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma is, 
    segíts, Sebasta püspöke! 
Lásd, így élünk mi, gyermek módra, balgatag, 
    hátra se nézünk, elfutunk 
a zajló úton, eleresztve kezetek, 
    magasabb szellemek – de ti 
csak mosolyogtok, okos felnőttek gyanánt. 
    Nem sért ha semmibe veszünk 
s aztán a bajban újra visszaszaladunk 
    hozzátok, mint hozzád ma én 
reszkető szívvel… Mosolyogj rajtam, Balázs! 
    ki mint a szepegő kamasz, 
térdeplek itt együgyű oltárod kövén – 
    mosolyogj rajtam, csak segíts! 
Mert orv betegség öldös íme engemet 
    és fojtogatja torkomat, 
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm 
    zihál, s mint aki hegyre hág, 
mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel, 
    kifulva, akként élek én 
örökös lihegésben. S már az orvosok 
    kése fenyeget, rossz nyakam 
fölvágni, melyet hajdan oly megadón 
    hajtottam gyertyáid közé, 
mintha sejtettem volna már… Segíts, Balázs! 
    Hisz a te szent gégédet is 
kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány 
    kivégzett: tudhatod, mi az! 
Te ismered a penge élét, vér izét, 
    a megfeszített perceket, 
a szakadt légcső görcseit, s a fulladás 
    csatáját és rémületét. 
Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen, 
    okos felnőtt! Te jól tudod, 
mennyi kínt bír el az ember, mennyit nem sokall 
    még az Isten jósága sem, 
s mit ér az élet… S talán azt is, hogy nem is 
    olyan nagy dolog a halál. 

2017.01.28.

Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű,
a minden embert megsimogató
tág mozdulat,
az élet s halál titkát kutató,
bölcsen nemes, szép, görög hangulat.
A hűssel bíztató, közös és tiszta tó,
a szabadság, mely minden tengerekben
sikongva úszik, ujjong és mulat!
Kezem gyümölcsöt
minden fáról szedett.
Nyolc nemzet nyelvén szóltam életemben
és minden fajták lelke fürdetett.
S most mégis, mégis áruló vagyok,
a minden-eszme sajgó árulója,
most mégis bősz barlanglakó vagyok,
vonító vad, ki vackát félti, ója,
vadállat, tíz köröm
és csattogó agyar
s ki eddig mondtam: ember! -,
most azt mondom: magyar!
És háromszor kiáltom
és holtomig kiáltom:
magyar, magyar, magyar!
A nagy gyümölcsös fájáról szakadt
almából minden nép fia ehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Dalolhat bárki édes szavakat
és búghat lágyan, mint a lehelet
s bízvást nyugodhatik, hol várja pad,
s ha kedve támad, bárhová mehet,
de nékem nem szabad,
de nékem nem lehet.
Bűn a mosolygó pillanat, mit lelkem elhenyél,
szívszakadásig így kell énekelnem
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! 

2017.01.21.

Vagy félezernyi dalt megírtam
s e szót: magyar,
még le nem írtam.
Csábított minden idegen bozót,
minden szerelmet bujtató liget.
Ó, mily hályog borult szememre,
hogy meg nem láttalak,
te elhagyott, te bús, kopár sziget,
magyar sziget a népek Óceánján!
Mily ólom ömlött álmodó fülembe,
hogy nem hatolt belé
a vad hullámverés morzsoló harsogása,
a morzsolódó kis sziget keserű mormogása.
Jaj, mindenből csak vád fakad:
miért kímélted az erőt,
miért kímélted válladat,
miért nem vertél sziklatöltést,
erős, nagy védőgátakat?
Elhagytam koldus, tékozló apámat
s aranyat ástam, én gonosz fiú!
Mily szent vagy te, koldusság
s te sárarany, te szépség, mily hiú!
Koldusapám visszafogadsz-e,
bedőlt viskódban helyet adsz-e,
ha most lábadhoz borulok
s eléd öntöm minden dalom
s férges rongyaid csókkal illetem
s üszkös sebeid tisztára nyalom?
Nagy, éjsötét átkot mondok magamra,
verset, mely nem zenél,
csak felhörög,
eget-nyitó, poklot-nyitó
átkot, hogy zúgjon, mint a szél,
bőgjön, mint megtépett-szakállú vén zsidó
zsoltáros jajgatása
Babylon vizeinél:
Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága! 

2017.01.14.

 

A téli éjbe száz csillag ragyog,

De ezek nem azok a csillagok,

A fényük búsan ég az éjszakában,

Én egykor más csillagok alatt álltam.

 

A sóhaj száll, s a szél vele sóhajt,

Egy mindig fájó régi, régi dalt.

Az emlék zörget szívem ajtaján,

A doni széllel sír az én Anyám.

 

Az álom gyakran játszik itt velem,

És merengek a hazug fényeken,

Hogy mikor nézhetek a két szemedbe

Ezen sóvárgok mindig éjjelente.

 

A sóhaj száll, s a szél vele sóhajt,

Egy mindig fájó régi, régi dalt,

Arcomba vág a hideg doni szél,

És együtt sírunk, Isten tudja, miért?

Füleki József, zászlós, II. magyar hadsereg, 1942

2017.01.07.

Jövének távol, boldog Napkeletről 
Három királyok, híres mágusok, 
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről, 
Kiről legenda és jóslat susog.

Ki született szegényen Betlehemben, 
Kit megöletne Heródes király 
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve 
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!

Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja 
A Kisdedet, ki a jövő királya 
S a csillagot, mely homlokán ragyog.

Ô édes, kedves. Bájolón gagyog 
S egy pintyőkét néz, mely szent szeliden 
A Szűz Mária vállán megpihen… 

2016.12.31.

Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.

Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kivánok jó utat s jó egészséget. -

Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja; hogy: "csütörtök, péntek",
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.

Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet.

2016.12.24.

Eső után a buja gombák 
S mint Florencban a májusi virágok, 
Úgy születnek szent garmadával 
Mostanában az új és új világok.

A Bibliának egy világa 
Milyen lassu, tétova kézzel készült 
S ma egy-egy új világ mily készen 
Ugrik ki terhes, tüzes emberészbül.

Bethlehem híres csillagának 
Híre maradt csak, se hamva, sem üszke, 
De ezernyi fényes csillagra 
Az ember-agy lobogóját kitűzte.

Az Élet egy elgondolása, 
Egy dal, melytől egy csúf óránk megszépült, 
Teremtés volt a lelkeinkben, 
Újra-újra egy-egy új világ épült.

Repülő, lármás gépmadárnak 
Istenkisértő, bátor, büszke szárnya 
Vallja: Emberé a teremtés 
S Isten csak egy megócskult koronája.

S mert halhatunk bármelyik percben 
S célunk mégis az örökkévalóság, 
Minden igaz ember ezért hős 
S az emberszívben van a legtöbb jóság.

Tömjénbűzös, gaz korszakokban, 
Mikor öltek, raboltak Krisztus-hitben: 
Akkor is az Emberben maradt meg 
Egyedül és legtisztábban az Isten.

S az emberszívben mind tisztábbak, 
Boldogabbak, kedvesebbek a lángok 
S miket teremt a vágyó ember, 
Egyre szebbek az új és új világok.

Egyre erősebb a nagy Szándék, 
Hogy az Istent ne szavakban vitassák, 
De adassék meg az Embernek 
Itt a Földön minden szépség, igazság.

Egyre többen hisszük és valljuk: 
Kenyér jár nekünk a ránk-dobált kőért 
S nem-magunkért mind többen küzdünk: 
A leendőkért, az ékes Jövőért.

Érezzük növekvő lelkünkben 
A Lehetetlent legyőző hatalmat 
S hogy egykor eggyé egyesülnek 
Az új világok, az új birodalmak.

Egy lesz majd millió világból, 
De ez az egy minden örömmel teljes 
S ez a szegény Siralom-Völgye 
Mindenkinek kedves, jó lakóhely lesz.

Kik most élünk, mink is örüljünk, 
Bár utódinknak fog Mennyország jutni, 
Ez a miénk sziveink által, 
Bennünk ragyog, él, mert mi gondoltuk ki.

*

Karácsony van, Krisztusok járnak, 
Nagy hadakban és nagyranőtt Krisztusok, 
Zengjen a dalod, szent Forrongás 
S te nagy Egy-Világ, zengjen a himnuszod.

Ezeket a cikkeket olvastad már?