2017.06.10.

Öregisten, Nagyisten

nézd, hogy élünk itt lenn

katlanba zárva

csodára várva

csöbörből-vödörbe magyarok.

Itt élünk se élve se halva

hurrá a vödörben hal van

süthetünk szálkás kis pecsenyét

a friss húst viszi már a fürge menyét

körben a bozótból

ragadozók szeme villog

az elhevert csordákon

áldozati billog

(csitt, csak csendesen, ne kiálts,

mormold, csak mormold az imát)

Öregisten, Nagyisten

ha Te nem, ki segítsen?

Sovány lakomára

nova bort kínáltak

s akik ezt megitták

mind bódultakká váltak.

(…csak csendesen, ne siránkozz,

bátran szólj elkábult hazánkhoz)

Öregisten, Nagyisten

érted sóvárog ma minden

akik hortyognak szanaszét

vagy ébren vigyáznak

síkos savas eső alatt

bíz egyformán áznak

(…csak csendesen, mind aki lázad

báránybőr jelmezben figyelik a házad)

Öregisten, Nagyisten

erősíts a hitben

hogy ami késik

azért el nem múlik

él még a Te nyájad

bárha szőre hullik.

(…csak csendesen, nem használ a lárma

mostoha szülők közt még árvább az árva)

Öregisten, Nagyisten

más remény nincsen

mint igazad kegyelmed

hogy Te szabj végül rendet

maradék országnak

adj életes kedvet

a lecsonkolt többit

gyógyítgasd ne engedd

önnön-gyilkosává válni

haza kell találni!

(…csak csendesen, mert vád alá vesznek

jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)

Öregisten, Nagyisten

nem hoztak, de vittek

a vak lóra azt hazudták bátor

suba alatt kupec lett a pásztor

műdalokkal altat nejlon-furulyája

dagonyáztat minket langyos pocsolyába

(csak csendesen, élvezd a táncot

csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)

Fájdalomban régi jó Patrónánk

hegyeink elcsórták, eladó a rónánk

fulladunk a füstben a folyónkban cián

sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten-hiány

mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!

hóhér a halottal cinikusan békül

dús szobákban ál-parasztok

a búzát égetik ők nem a harasztot

melósvezér nyüszít, uszít

munkásember helyben fut itt

a hajléktalant rendőr verte

shoppingcenter országszerte

mocskos pénznek nincsen szaga

gaztól rabolt s gaz lett maga

és a művész? búsan kérded

megvették a tehetséget

sirasd őket Ősi Anya

zsoldos pénznek sincsen szaga.

(…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,

végtelen időben mindenkit megérni)

Öregisten, Nagyisten

kit kövessünk s kit nem?

Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd

hisztériát űzz el indulatunk meghagyd

a reánk szabott leckét beteljesíthessük

gőgösek se legyünk kétségbe se essünk

náci-tudat, bolsi-tudat

csak álarc a Szörnynek

egyképp meggyötörtek

lám egymásra törnek

gonosz század elment

nehéz évek jönnek

melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,

bíztass hogy a testvérharc megszűnhet

göngyöld e Földgolyót Fiad köntösébe

édes hazánkat annak is kellős közepébe

a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke.

Annyi gyalázatos koron át

őrizd meg számunkra misztikus koronád.

(…csak csendesen, akinek füle van, hallja,

a látónak látható, hasad az Ég alja)

Öregisten, Nagyisten

mit akarjunk s mit nem:

törvényed vezessen

hogy e kis nép oda ne vesszen

át ne lyukadjon helyünkön a térkép

ki ne radírozzon a világi lét végképp

serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét

kend meg könnyektől elhomálylott szemét

küldd le a magasból újra e véres-veres földre

tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.

(A születés előtt túl hosszú volt az Ádvent

– hiszen az életünk hovatovább ráment –

mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)

2017.06.03.

Ujjong a lelkem, s tele van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!
Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! -
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagy világon.
Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! -
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Melyek szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!
Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! -
- De benne ég az örök Láng.
A szent tevésre ihlető nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!
Csak egy pihenő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amíg élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert Ő az Úr és Ő a Lélek!
S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének,
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jöjj el! Jöjj el! Szentlélek, Úristen!
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! Szentlélek Úristen!
Ujjong a lelkem s tele van örömmel!

2017.05.27.

Egyszer volt szép az anyám tánca,  
    mikor kendõjét gyepre hányta,  
    a Korhány vizénél, Pusztapándon,  
    s bokázó lába pásztortûznél,  
    öles apám örömére  
    szállt, mint illat a virágon.  
    De gyönyörû lábán víg figurát  
    eredõ táncába õ se vitt,  
    csak mutatta ringó mozdúlattal  
    halálba járó õseit.  
    Mert ugyanaz sírt fel a flótán,  
    hogy meghaltak azok ima nélkül,  
    nagy szakállal, akasztófán.  
   
    S hajnaltájon, lengõ szélben,  
    hogy fény nyíllott két nyárszemében,  
    elébe raktak tíz szál gyertyát,  
    hat másikaat meg karikába. –  
    Közöttük anyám ott sugárzott,  
    s kis csizmája lángot vert át.  
    Az õsi ritmust pásztorok fütyölték...  
    Kettõ-kettõ felállott szélrûl,  
    jelezve, hogy a csúfolt õs  
    szép feje most halálba révül.  
    S a holtak szemét, ahogy lezárták:  
    ezt a sirató, örök búcsút  
    a nyárfák alatt már öten járták.  
   
    Akkor meg, mikor sírt nyitnak,  
    közéjük lendült hatodiknak  
    apám is, kinek lépteit  
    úgy mérte az öt táncoló,  
    mint ki utolsó fordulattal  
    az egész mûbe értelmet vitt...  
    Mikor a gyertyák porig égtek,  
    még anyám eljárta a végét:  
    egy szál virág körûl koszorút táncolt...  
    A juhászok meg már csak nézték,  
    hogy az égen hold ballag át  
    s csudálja nagy, fehér szemmel  
    anyám lábán a balladát.  

2017.05.20.

Ne zengj hát, vers, csak gyöngyöző beszéddel
csobogj, mint árnyas, tisztavizü kút.
Mint aki meghitt asztalnál ebédel
és közben elcseveg derűt-borút
nyájas családdal, hűséges cseléddel,
úgy mondd te is, ami eszedbe jut
a tájról, merre emléked barangol
s az érthetetlen, izgató kalandról. 

Ó, mert kaland, ugyan mi volna más
mindaz, mi vélünk itt azóta történt,
hogy élni hítta valami varázs a
semmit és mi forgó zsebtükörként
vigyázzuk, merről jő a villanás
s egymásra tükrözgetjük az örök fényt.
Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped,
holnapra megvakul és elreped? 

Én láttam egyszer megrepedni tükröt
s fénylő szemet, amint vakká meredt.
A mennyezetről zöld ámpolna függött
s a függönyökbe vont ablakkeret
résén savószín szürkület szürődött.
Irtóztatóvá nőtt a kerevet
és agyvelőmet rázta meg a drága
baráti lény üvöltő némasága. 

Valaki sebten orvosért izent:
a hallgatódzó, fekete sztetoszkop
a süppedt, bordás mellen úgy pihent,
mint vén sírdombon megdőlt fejfaoszlop.
Az orvos furcsán biccentett s kiment,
állt az idő és egyikünk se mozgott,
csak néztük, milyen sárgán villog a
görbén csukott száj egyik szemfoga. 

Emlékszem: Mint ha tört üveg csörömpöl,
a márványasztalról, az ágy megett,
az óceán alatti, sűrü csöndből
egy óra sírt fel s hosszan cserregett.
Bensőnk rémült, marcangoló örömtől
és csukló iszonyattól remegett
és vártuk, vártuk a tébolyodásig:
hátha mozdul és nyújtózkodva ásít. 

De nem mozdult. Lyukas üvegszeme
tintában ázott s látni megelégelt,
orrán át elcsurgott a szelleme,
mint híg kenőcs, ha eltörik a tégelyt,
repedt füléből kifolyt a zene.
Hiába zörgött, hörgött, jajveszékelt
az óra, mit félhétre őmaga
igazított be még az éjszaka. 

Takard be azt az arcot, puha kendő,
takard be már, irgalmas feledés.
Ó, tudtam én, hogy életünk esendő,
de akkor láttam, tudni mily kevés:
csak a kegyetlen élmény elegendő,
mely ösztönünk fájó mélyébe vés,
hogy valónkat a megismerés láza
szentté hevítse s emberré alázza. 

Hajdanta nem volt több nekem a vég
könnyekben ázó gyászromantikánál.
Búcsúlevélke "Fogsz te sírni még,
tudom, hogy visszahívnál és kivánnál,
mikor fejemnél két szál gyertya ég."
Romeo s Júlia ravatalánál
két agg siratja lányát és fiát, -
fáklyák között viszik Opheliát. 

Később az elmúlás gondolatára
bőrömön pörsent ki a borzadály
s az undorító temetőbogárra
gondoltam, mely poshadt húsomba váj
s belétojja petéit nemsokára.
Ha nőre néztem, rémített a báj,
mert elképzeltem fölpuffadva, holtan
s a hullabűzt szédülve szimatoltam. 

Már ez is elmult. Otthonos derű
pattintja föl a szememet naponta
s a megadás ezüst, dicsfényszerű
koszorúját hűvös szívemre fonta.
Nem rettenek meg, bár a keserű
vándor kilincsemet halkan lenyomta
s már asztalomra ferdül fekete
árnya s fülemhez ér lehelete. 

Zarándok lettem és hívő keresztény.
Kedves virágom: zsenge barkaág.
Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
és rajta kívül minden hiuság.
Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény
ma csiklandó, meleg kiváncsiság:
mi vár az élet pántos kapuin túl,
mikor a lélek lendül és elindul? 

Igen, tudom, hogy szétesik az agy,
az én velőm, hol annyi sok gonosz forr,
kifut az én szemem, nyomot se hagy,
csontom csak enyv és mész és némi foszfor,
húsom foszlik, vérem csomóba fagy,
nyálam ecetté romlik, mint a rossz bor,
ismét elemmé züllik az elem,
mi csak enyém volt, - ám mi lesz velem

Alvó leszek tán, kinek nincsen álma,
(ez pompás volna, mondta Szokratesz)
vagy élőlény olyant ki sem találna,
amilyen újtörvényű sorsa lesz?
Szűz angyalillatot legyez a pálma
s míg a szökőkút csengve csörgedez,
rejtelmesen dudolgatnak a szentek:
szeretteink, akik előre mentek? 

Talán falu lesz, holtak faluja?
Ó, már belőlük hány falura telne,
kiket szerettünk s akiket buja
zölddel borít az anyaföld szerelme!
Kék házikók, a kertekben thuja,
a lámpákból Isten szelíd kegyelme
sugároz és a tűzhely szapora
lángján serceg a csillag-vacsora. 

Mit szellemem elálmélkodva most lát
oly szép, hogy összekulcsolom kezem.
Nagy üstökös-galamb viszi a postát
a kis faluba: "Este érkezem".
A Cassiopeián robog a gyors át
s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem.
Az állomáson, mely meszelt, parányi,
Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi. 

Pilláim könnyű könnytől nedvesek
s míg ballagunk a néma faluszélig,
szellemszavukra éhesen lesek:
mély zöngő hangon hosszasan mesélik,
hogy holtaink, az eltűnt kedvesek
lélekvilágukat mimódon élik.
Kiváncsi kérdés száz meg száz akad
s megbámulom a pöttöm házakat. 

Ez itt a költők esti promenádja,
amott, hol az Uránus lángja gyúl,
Arany János lakik s népes családja:
az öreg itt is verseket gyalul,
vagy ha Shakespeare, a leghívebb barátja
toppan be hozzá este szótlanul,
borozgatnak s a borzasbajszú szittya
a morcos ánglust magyarul tanítja. 

A tárt kapukhoz fényösvény viszen,
a végtelennek nincsen messzesége.
S lágyan lebeg az üdvözült vizen
a kék sziget, a némaság vidéke.
Ó, balga mind, ki halni fél, hiszen
az anyatejnél édesebb e béke
s ha jó lakásunk volt a földgolyó,
a holtak falva jobb, mint ami jó. 

- Élet, halál, most látod, egy a kettő! -
mondja oktatva két jó mesterem.
- Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő,
melyen a reggel és az est terem
s ha mit a balkezével visszavett Ő,
a jobbkezéből ismét elnyerem. -
...Költészet és bölcsészet ködvarázsa:
a seblázas szív hűs borogatása.

2017.05.13.

Rigó Béla: Nálatok laknak-e állatok?

Nálatok
laknak-e állatok?
Várnak-e rátok
régi barátok,
kutyák, csalafinta macskák
szimatolva a lábatok,
hogy merre jártatok?
Vagy csak egy kalitka
rácsai mögé zárva
mereng egy árva,
ritka,
drága
papagáj?
 
Olykor felkiált: "Na megállj!"
Hogy mért, ez az ő titka.
Néha meg furcsa beszéd,
azt mondja: "Gyurika szép!"
 
Nálatok
őrzik-e állatok az álmotok?
Szörcsög-e
kis táljából az aranyhörcsög,
ha bántják a görcsök?
 
Nálatok
üveglap alatt
surrannak-e tarka,
szép aranyhalak
fejük magasra tartva,
kopogtatják-e a falat:
"Uram, hisz ez a dolga,
hol a bolha?
Lássa be, mit úszunk egy-két falat
ellenében
egész nap itt e lében?"
 
Nálatok
leütik-e sárga
lámpavirágra
betévedt lepkét?
Vagy egy-két
gyöngéd intéssel ablakot tárva
a sötét szobából az éjszakára
elkülditek, jó éjt kívánva,
elég volt mára
nálatok...
S ha volna szárnyatok,
szállnátok utána. 

2017.05.06.

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék -
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék -
nyári éjen,
fehér holdsütésen
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem -
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

2017.04.29.

Nem elég megborzongni,
De lelkesedni kell!
Nem elég fellobogni,
De mindig égni kell!
És nem elég csak égni:
Fagyot is bírni kell,
Ki acél akar lenni,
Suhogni élivel.

Nem elég álmodozni!
Egy nagy-nagy álom kell!
Nem elég megérezni,
de felismerni kell,
Nem elég sejteni,
hogy milyen kor jön el,
Jövőnket – tudni kell!

Nem elég a célt látni,
járható útja kell!
Nem elég útra lelni,
az úton menni kell!
Egyedül is! – Elsőnek,
elől indulni el!
Nem elég elindulni,
de mást is hívni kell!
S csak az hívjon magával,
aki vezetni mer.

Nem elég a jóra vágyni,
a jót akarni kell!
És nem elég akarni,
De tenni, tenni kell:
A jószándék kevés!
Több kell – az értelem!
Mit ér a hűvös ész?!
Több kell – az érzelem!
Ám nem csak holmi érzés,
de seb és szenvedély
keresni, hogy miért élj,
szeress, szenvedj, remélj!

Nem elég – a Világért!
Több kell – a nemzetért!
Nem elég – a Hazáért!
Több kell most – a népedért!
Nem elég – Igazságért!
Küzdj azok igazáért,
kiké a szabadság rég,
csak nem látják még,
hogy nem elég!
Még nem elég!

2017.04.22.

            I

Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek
Rám ugatnak égiek és földiek
Tánc a lábam, kutya a föld, eb az ég
Jó lennénk majd, égetőn ha kellenék

Jó vótam én, jó vótam én ezelőtt
Szivárvánnyal írtam be a levegőt
Átváltozott gyászfekete szalagra
Hétrét kéne görnyedeznem alatta.

Fáj a szívem, kimutatnom nem lehet
Majd meggyógyít, aki szívből megszeret
Tánc a lábam, kutya a föld, eb az ég
Hadd mulatok, mikor sírnom illenék!

              II
Kutya a föld, eb az ég
Sehol semmi menedék

Ne is akarj menedéket
Amíg benned zeng a lélek

Most rúgjon a sarkad szikrát
Égesd el a világ piszkát

Aki bírja, kipirosul
Még a csúf is kicsinosul!

Forgasd ide, oda is
Lángoljon a szoknya is

Elköltözni csúnya vóna
Deszka közé csomagolva

Mert mibennünk zeng a lélek
Minket illet ez az élet!

           III

Ez a világ ellobban
Ölelj engem mégjobban

Hajamtól a sarkamig
Hajnalig, de hajnalig

Nem hajnalig, örökig
Szakadatlan örömig

             IV

Oda menjünk, ahol kellünk
Ahol nekünk öröm lennünk
Hol a csókok nem csimbókok
Nem hálóznak be a pókok

Aki minket meggyaláz
Fárassza el azt a frász
Jó habosra hajtsa meg
Talonnaknak se tartsa meg

Aki minket meggyaláz
Gyötörje meg azt a láz
Pokol legyen a lakhelye
Égjen el a tüdeje

             V
Én is nyitok arany torkot
Mint a rigó, úgy rikoltok
Csapkodom a nyári zöldet
Átnyilazok eget, földet

És akit én megtalálok
Pántolok rá aranypántot
Úgy szeretem, úgy szorítom
Én sohase szomorítom

2017.04.15.
Köszönt e vers, te váltig visszatérő 
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson. 

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

 
2017.04.08.

Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, 
messzi út porából köpönyeget veszünk… 
Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta. 
Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. 
Véreim! Véreim! Országútak népe! 
Sokszázéves Nagypénteknek 
soha sem lesz vége? 
Egyik napon Tamás vagyunk, 
másik napon Júdás vagyunk, 
kakasszónál Péter vagyunk. 
Átokverte, szerencsétlen 
nagypéntekes nemzet vagyunk. 
Golgotáról Golgotára 
hurcoljuk a keresztfákat. 
mindég kettőt, soh'se hármat. 
Egyet felállítunk jobbról, 
egyet felállítunk balról, 
s amiként a világ halad: 
egyszer jobbról, egyszer balról 
fölhúzzuk rá a latrokat. 
Kurucokat, labancokat, 
közülünk a legjobbakat, 
mindég csak a legjobbakat. 
Majd, ahogy az idő telik, 
mint ki dolgát jól végezte: 
Nagypéntektől Nagypéntekig 
térdelünk a kereszt alatt 
húsvéti csodára lesve. 
Egyszer a jobbszélső alatt, 
másszor a balszélső alatt, 
éppen csak hogy a középső, 
az igazi, üres marad. 
Nincsen is keresztfánk közbül, 
nem térdel ott senki, senki. 
A mi magyar Nagypéntekünk 
évszázadok sora óta 
évszázadok sora óta 
ezért nem tud Húsvét lenni. 
Így lettünk országút népe, 
idegen föld csavargója, 
pásztortalan jószág-féle. 
Tamással hitetlenkedő, 
kakasszóra péterkedő, 
júdáscsókkal kereskedő. 
Soha-soha békességgel 
Krisztus-Úrban szövetkező. 
Te kerülsz föl? Bujdosom én. 
Én vagyok fönt? Bujdosol Te. 
Egynek közülünk az útja 
mindég kivisz idegenbe. 
Bizony, jól mondja a nóta, 
hogy elmegyünk, el-elmegyünk, 
messzi nagy útakra megyünk. 
Messzi nagy útak porából 
bizony, köpönyeget veszünk. 
S ebben a nagy köpönyegben, 
sok-sok súlyos köpönyegben 
bizony pajtás, mondom Néked: 
rendre, rendre mind elveszünk.

Bajorerdő, 1947

Ezeket a cikkeket olvastad már?