Kalász Márton - Holt kert

Élve ez sem: a kis lappangó fa. Szépít ilyenkor távol egy világot, amely nekünk – itt lent: lehet szép. (Megcsaltuk, mondták, a szemet. Magad ma elmédet, más e kedvét is. Gátlóvá vontuk a messzeséget.) Mintha az illat, amelyet onnan – most tárt lelkifolyosó, méznek átröptet egy fuvallat, írva akár az üde rombolás kedvezményében: nem volna ihlet. Majd a titokzatos megtévesztés hálója vonná be személyed, elpártolna lopva egy érzék tőled. Megpendült az ép foglalat – mérték, hogy bárhol mi kihordozható. Képzetünk: épp nem hordozható ki semmi. Lehetne távlatunk annyi közelség, fáztunk néhány lépésre a kígyózó fától. Gyermek, fékezve bölcsességében e torz kő is, s hogy ebben volt kényes megtorlani – tehet éberré alkunk: nem ridegebb lelkület, ma kiforgat. (Abban, ami mértéket ad, már a botránkoztatás vonzata kényesebb.)

http://multidezo.blogstar.hu/./pages/multidezo/contents/blog/39864/pics/14988961753439863_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?