Kazinczy Ferenc - Gróf Szécheny Istvánhoz


Töredék

Szerelme s büszke dísze nemzetünknek!
Nagy már atyáid fényökben, saját
Kebled szent érzetében még nagyobb!
Ha téged egy rosz lópecér - előbb
Rosz nyelvpecér volt - náthás rigmusában
Leckére fogna, mert apró, de szép
Kancáid közé angol mént eresztesz,
S a szép magyar fajt, a csontost, szügyest,
Cangár szunyoggá korcsosítod el;
Ha vádra kelne, hogy sok útazásid
Hideggé tették szívedet hazádhoz,
És amit a Canningek ködhonában,
S a még buktokban is víg franciák közt,
S túl a Pyreneék vad csúcsain,
Az akkor gazdag, most szegény spanyolnál,
S Rómában és Athenben s a nagyúr
Hét tornyu városában, megszerettél,
Mind azt magyarrá tenni vágysz; - ha tán
Azt mondaná, hogy "a lófuttatás is
Csak anglomaniád vak szűleménye;
Ne lásd Londonban, Pesten nem teszed;
Erőnket fejtsd ki, nékünk példa nem kell.
Kerűlni kell az olyat, nem követni,
Mert az egyébbé tészen, mint vagyunk" -
Oh valld meg azt: neheztelése méltó,
S tanácsa bölcs; csak az baj hogy - nagyon!

    De véget a dorgáló még nem ére itt,
Halljad tovább. Te nemcsak nemzetedre
Vonál gyalázatot, midőn neki
Az angolt tőd példáúl; pártosan
Kelél fel a természet ellen is:
A Neptun magzatjainak farkokat
Elcsapkodtatván hóhérló kezekkel.
S szebb kecskefarkkal a ló, mint amúgy?
Nézhedt-e hogy cselédid azt szelik,
Vágják, sütik, mert romlott ízletednek
Úgy tetszik inkább? Vagy talán sebesb lesz
Lenyúlt fark nélkűl futva? Lásd Manó Pált,
Az nem-zsidó lován is nyert jutalmat.
Örvend a lópecér, hogy copfja nincs,
De bölcsen úgy mond: copf és fark nem egy.

    Te nyúgalomban mégy a fényes úton,
Hová nagy lelked lángja gyúlva tol,
S nem hallod a pecér szidalmait.

    Nagy lecke nékem, mert a nyelvpecér
Régóta zaklat engem is, kit a
Külföld szerelme vétkes útra szédít.
Én a magyart németté tenni igyekszem,
És franciává, rómaivá, göröggé,
És rontom a szép nyelvet, szabdalom
Szavainknak farkokat, teremtem a szót,
A régit új formába fűzöm össze...
De nyúgalomban könnyű menni néked:
Nagysága s fénye védik a dicsőt.
Mi védhet engemet, homály fiát,
Ha védelmemre nem kelek magamnak?
És ültetnének téged is szamárra,
És tiltatnának el csak téged is,
Mint engemet készűltek: oh bizonnyal
Mondom neked, elhagyna nyúgodalmad.

    Sürű köd és borongó fellegek
Fogák el tájainkat, amidőn
Egyenként kezdénk itt-ott a menést;
Úgy hitte minden, jó ösvényen ő jár;
Ál úton minden más, s kiáltozá:
Felém, felém! csak itt, csak itt az üdv!
Amaz, viszont, hogy hátra kell haladni,
Előre nem; hogy menni kell, de csak
Mint báblován a gyermek, mint az eb,
Sültet forgatva a konyha kerekében.
Egy harmadik hosszúra nyúlt szakállal,
Hogy Ázsiának boldog tája gyújt
Szép csillagot pályánkra, nem nyugot.
Egy tortyadt nyelvbölcs törvényt hirdete;
Hogy a szokás az úr; tiszteljük azt,
De csak ha majd ő nyomja rá pecsétjét,
S a tortyadt bölcsnek senki nem hive.
Álmélkodással látta, hogy tilalmát
A tiszteletlen nép még megkacagta;
S nem érté, őtet mint lehet kacagni.

    Én láttam a zavart, s láttam, hogy az
Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt,
Míg a nyelv hívei, írók s olvasók,
Egymást korholván, összeszerkezének;
S a versenygőket nem békére vontam,
Hanem hevesb és még makacsb vitára.
Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk
A szép tusát s most béke boldogít.

    Még hallik olykor egy-két kullogó
Neheztelése. S azt csudáljuk-e,
Hogy sánta kullog a sereg megett?
Magára nagy bajt vállal, aki az ilyet
Nyergébe szedné. Hagyjuk önmagokra;
Elérnek egykor; és mi kár, ha nem?

Ha nyelvünk el van rontva, mint kesergik,
Úgy az most roszabb, mint egykor vala...

1831

http://multidezo.blogstar.hu/./pages/multidezo/contents/blog/30466/pics/14747831658348158_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?