EDGAR ALLEN POE


Nem ismertem soha a tréfára oly hirtelenül fogékony embert, mint a király volt. Úgy tűnt, hogy csak a bolondozásnak él. Elmeséltél neki egy jobbfajta, vaskos adomát, s ha igazán jól mesélted, már kegyeibe is fogadott. Így esett, hogy nagy mókázó hírében állt mind a hét minisztere. Nemcsak mint megtermett, vastag, zsíros férfiak hasonlítottak a királyhoz, hanem mint páratlan tréfacsinálók is. Sohasem tudtam igazán eldönteni, vajon az ember kövéredik-e a tréfálkozástól, vagy a hájasodás fejleszti ki a mókázó hajlamot; de tény, hogy a keszeg viccelodo rara avis in terris.

Az élcek finomságaiért, vagy mint mondogatta, a “szellemesség szelleméért” nem nagyon törte magát a király. Főképpen a tréfa vaskosságát bámulta, és megbocsátotta érte hosszadalmasságát. A finom részletek untatták. Rabelais Gargantuá-ját jobban élvezte volna, mint Voltaire Zadig-ját; s egy otromba csíny jobban mulattatta, mint megannyi szójáték.

Történetem idején még élt a hivatásos, udvari tréfacsinálók divatja. A nagy, kontinentális “hatalmak” közül még többen tartottak tarka ruhás, sipkás, csörgős “bolondokat”, s elvárták tőlük, hogy a királyi asztalról lepottyanó morzsákat lesve egy pillanat alatt odacsípjenek szellemes ötleteikkel.

A mi királyunk, ez aztán természetes, tartott “bolond”-ot. Valóban rászorult valami bolondságra, hiszen ellensúlyoznia kellett minisztereinek, a hét lángeszű férfiúnak mély bölcsességét – a magáét nem is említve. Ámde az o bolondja, vagy hivatásos tréfacsinálója, nem egyszerűen csak bolond volt. Értéke megháromszorozódott a király szemében, mivel törpe is volt és nyomorék is. A törpék akkoriban éppoly mindennaposak voltak az udvarnál, mint a bolondok, s bizony számos uralkodó törhette volna fejét, hogy töltse napjait (az udvarnál kissé hosszabbak a napok, mint másutt) bohóc nélkül, akivel és törpe nélkül, akin nevethet. De, ahogy már említettem, a bohócok száz esetből kilencvenkilencben elhízottak, gömbölyűek és lomhák – úgyhogy a mi királyunk bőkezűen kívánhatott magának szerencsét, mert ura volt Bice-Békának (így hívták a bolond 959e45j ot), háromszoros kincsnek egy személyben.

Azt hiszem, a Bice-Béka nevet nem a keresztségben, keresztszüleitől kapta a törpe, hanem közös megegyezéssel a hét miniszter adományozta neki, mert képtelen volt úgy járni, mint mások. Valóban, Bice-Béka csak valamilyen átmeneti járással a bicegés és a tekergőzés között- tudott haladni, s ez határtalanul szórakoztatta és vigasztalta is urát, mert (bár a hasa hatalmasan domborodott, és feje alkotmányosan felfuvalkodott), egész udvara nagyszerű alaknak tartotta a királyt.
Igaz, hogy Bice-Béka kifacsarodott lábával padlón vagy úton csak nagyon kínlódva és nehézkesen mozgott, de igaz az is, hogy úgy látszik, alsó végtagjainak satnyaságáért a természet karjának iszonyatos izomerejével kárpótolta, és így, ha fáról, kötélről vagy más megmásznivalóról volt szó, csodálatosan ügyes mutatványokra volt képes. Ilyen gyakorlatokban inkább mókushoz vagy fürge majmocskához hasonlított és nem békához.

Nem tudnám megmondani pontosan, hol is volt eredetileg Bice-Béka hazája. Valamilyen barbár vidék lehetett, nem hallott róla soha senki, iszonyú távolságban királyunk udvarától. Bice-Békát és egy nála kicsit enyhébben törpeszeru fiatal leányt (különben tökéletesen arányos volt, és bámulatosan táncolt), mindegyiküket a maga otthonából, erőszakkal hurcoltatta el és küldte ajándékba a királynak valamelyik örök diadalmú hadvezér.
Nem csoda, hogy ily körülmények között a két kis fogoly bensőséges bizalommal közeledett egymáshoz. Valóban, nemsokára testi-lelki jó barátok lettek. Bice-Békának, aki folyvást bolondozott, és mégsem kedvelték túlságosan, nem állt hatalmában segíteni Trippettán, ám a lánynak, akit kecsességéért és tökéletes szépségéért törpe létére is általánosan csodáltak és becéztek, nagy befolyása volt, és fel is használta, ha csak tehette, Bice-Béka érdekében.
Egyik nagy jelentőségű állami alkalommal – hogy mi volt, már elfelejtettem – a király a maszkabál mellett döntött, s ha maszkabált vagy más effélét rendeztek az udvarnál, biztos volt, hogy Bice-Béka és Trippetta tehetségét igénybe vették a játéknál. Bice-Béka különösen találékony volt a parádék rendezésében, újabb és újabb szerepeket ajánlott, jelmezeket gondolt ki az álarcos ünnepélyekre, s úgy látszott, hogy közreműködése nélkül semmire sem mennek. 

Az ünnepség éjszakája megérkezett. Trippetta irányításával pazar termet szereltek fel mindenféle ravaszsággal, ami csak egy álarcosbál fényét növelheti. Az egész udvar a várakozás lázában égett. Feltehető volt, hogy már mindenki eldöntötte, milyen jelmezt és szerepet választ. Sokan egy héttel vagy már egy hónappal elobb döntöttek, hogy milyen szerepet játsszanak; s valóban, egy parányit sem volt határozatlan senki, kivéve a királyt és hét miniszterét. Miért haboztak, nem tudnám megmondani, lehet, hogy tréfából. Valószínűbb, hogy mert kövérek voltak, és így nehezebben tudtak határozni. Mindenesetre elröpült az ido, és utolsó megoldásként Trippettáért és Bice-Békáért küldtek.

Amikor a két kis barát engedelmeskedett a királyi parancsnak, az uralkodót minisztertanácsának hét tagjával bor mellett találták, s mégis erősen kedvetlennek látszott. Tudta, hogy Bice-Béka nem szereti a bort, mert szegény nyomorékot az őrületig felizgatta, és az őrület kellemetlen érzés. A király azonban szerette a vaskos csínyeket, és felvidította, ha Bice-Békát ivásra kényszerítene s (mint a király állította) arra, hogy “boldog legyen”.

– Gyere ide, Bice-Béka – mondta, mikor a bolond és a lány a szobába lépett -, ürítsd ezt a serleget távol levő barátaid (Bice-Béka ekkor sóhajtott) egészségére, aztán lássuk áldásos ötleteidet. Szerepeket akarunk- szerepeket, te fickó- valami újat, szokatlant. Kifáradtunk ettől az örökös egyformaságtól. Fogd, igyál, hadd szikrázzék elméd a bortól!

Bice-Béka megkísérelte, mint ilyenkor általában, hogy a király figyelmességét mókával üsse el, de nem volt hozzá elég ereje. Véletlenül éppen születésnapja volt szegény törpének, és a parancs, hogy “távol levő barátaira” igyék, könnyeket csalt a szemébe. Sok nehéz és keserű csepp hullott a serlegbe, ahogy alázatosan elvette a zsarnok kezéből.

- Hahaha! – röhögött a király, mikor a törpe vonakodva kiürítette a serleget. – Lám csak, mit tud egy pohár jó bor! Hé, hiszen már csillog a szemed!
Szegény jámbor! Nagy szeme inkább fényesedett, mint csillogott: ingerlékeny agyára a bor nemcsak nagy erővel, de azonnal hatott. Idegesen az asztalra tette a serleget, és eszelős, merev pillantással nézett leörül a társaságon. Látszott, hogy remekül mulatnak a király sikeres “tréfáján”.
– No lássunk hozzá – mondta a csupa háj miniszterelnök. – Igen- mondta a király-, gyerünk, Bice-Béka, segíts. Szerepeket, kiskomám; szerepelni akarunk, mindnyájan, hahaha – és mert ezt csakugyan tréfának szánta, kórusban nevetett a hét is.
Bice-Béka gyöngén és üresen kongó hangon szintén nevetett.
– Gyerünk, gyerünk – mondta türelmetlenül a király -, hát nincs ötleted?
– Megkísérlek valami újat kigondolni – válaszolta szórakozottan a törpe, mert egészen megzavarodott a bortól.
– Megkísérled? – kiáltotta dühödten a zsarnok. – Mit jelent ez? Aha, értem! Dacoskodsz, mert bort akarsz? Itt van, igyál! azzal teletöltött egy serleget, és odanyújtotta a nyomoréknak, aki rámeredt, és levegőért kapkodott.
– Igyál, ha mondom! – ordította szörnyeteg-, mert a pokolba…
A törpe tétovázott. A király elvörösödött a dühtől. Az udvaroncok vigyorogtak. Trippetta halálsápadtan az uralkodó székéhez lépett, térdre borult, úgy esedezett előtte, hogy kímélje barátját.
A zsarnok nézte néhány pillanatig, elbámulva a vakmerőségen. Látszott, hogy tétovázik, mit tegyen, mit mondjon – hogyan fejezze ki méltóképpen felháborodását. Aztán egy árva hangot sem ejtve, dühösen ellökte magától a lányt, és a teli serleg tartalmát az arcába zúdította.
A szegény lány valahogy összeszedte magát, aztán mukkanni sem merve, visszakuporodott az asztal lábához.
Fél percre olyan halotti csend támadt, hogy egy levél vagy pihe hullását is hallani lehetett volna. Halk, de érdes és elnyújtottan csikorgó hang törte meg a csendet, mintha a szoba minden sarkából jönne.
– Mért… mért… mért csinálod ezt a zajt? – kérdezte a király, és dühösen a törpéhez fordult.
Úgy látszott, hogy a törpe magához tért kábaságából, és erősen, de nyugodtan a zsarnok arcába pillantva, csak ennyit bökött ki: – Én, én? Hogy lettem volna én?
– Kívülről jött a hang – jegyezte meg az egyik udvaronc. – Úgy hiszem, a papagáj volt, ott az ablaknál, a csőrét köszörülte a kalitka drótján.
– Igaz tehet – mondta az uralkodó, s mintha örömmel vette volna a segítséget -, de lovagi becsületemre, esküdni mertem volna, hogy ez a csavargó csikorgatja a fogát.
A törpe nevetett erre (a király igazi tréfamester volt, s a nevetést sosem kifogásolta), és kimutatta nagy, erős és igazán visszataszító fogsorát. Azonkívül hajlandó volt önként annyi bort meginni, amennyit csak kívánnak. Az uralkodó megbékült; Bice-Béka felhajtott még egy kupa bort, rossz hatását sem nagyon lehetett látni rajta, és azonnal, nagy lelkesedéssel belemélyedt a maszkabál tervezgetésébe.
– Nem tudom, mitől pattant ki az eszme- mondta olyan nyugodtan, mintha soha életében nem ivott volna bort -, de éppen miután felséged megütötte a lányt, és arcába öntötte a bort, éppen miután felséged ezt megtette, és míg a papagáj azt a fura zajt csapta az ablak előtt, eszembe jutott egy óriási beugratás – egy hazámbeli csintalanság -, a mi maszkabáljainkon játsszák, de itt ismeretlen. Sajnos, nyolctagú társaság kellene hozzá, és…

– Itt vagyunk mi! – bömbölte a király örömében, hogy ily remekül felfedezte az összefüggést-, éppen nyolcan, én meg, a hét miniszter! Halljuk, mi az a beugratás?
– Nálunk, odahaza – válaszolta a nyomorék – a Nyolc Megláncolt Orangutánnak hívjuk, és ha jól játsszák, igazán nagyszerű tréfa.
– Mi akarjuk játszani! – mondotta a király, felemelkedett helyéről, és szemét lassan behunyta.
– A játékban – folytatta Bice-Béka – az a szép, hogy megrémíti az asszonyokat.
– Óriási! – üvöltötte kórusban az uralkodó és minisztériuma.
– Én akarom az orangutánokat felöltöztetni – folytatta a törpe -, bízzák rám az egészet. A hasonlóság megtévesztő kell legyen, az álarcos társaságnak azt kell hinnie, hogy igazi állatok, és persze fő a megdöbbenés és ijedelem.
– Ez aztán kitűnő! – kiáltotta a király. – Bice-Béka, embert csinálok belőled!
– A lánc arra jó, hogy csörgésével a zűrzavart növelje. Azt fogják gondolni, hogy egy tömegben elszabadultak őreiktől. Elképzelheti felséged, melyen hatásos, ha egy maszkabálba, az elegánsan és pompásan öltözött urak és hölgyek közé, vadul üvöltözve beront nyolc megláncolt orangután, és a társaság legnagyobb része azt gondolja, hogy igaziak. Az ellentét utolérhetetlen.
– Legyen – szólt a király, és a tanács gyorsan szedelőzködött (későre járt már), hogy megvalósítsák Bice-Béka tervét. Öltöztetési módszere, mellyel a csoportot orangutánná változtatta, nagyon egyszerű, de szándékának eléggé megfelelő volt. Ezeket az állatokat történetem idejében csak nagyon ritkán látták a civilizált világban, és mert a törpe teremtményei eléggé vadállatiak és az elégnél is ocsmányabbak voltak, úgy gondolták, hogy a természeti hűséget sikerült biztosítani.

A királyra és minisztereire először szűk trikóinget és alsónadrágot húztak. Ezt átitatták kátránnyal. Az előkészületnek ennél az állomásánál a társaságból valaki tollat javasolt, de a törpe elvetette az ötletet, és hamarosan a maguk szemével győződhettek meg róla, mind a nyolcan, hogy egy olyan vadnak a szőrét, mint az orangután, sokkal hatásosabban helyettesíti a len. Vastag réteget tapasztottak tehát az utóbbiból a kátrányos felületre. Ezután hosszú láncot kerítettek. Először a király derekára tekerték, és megcsomózták, aztán a csoport következő tagjára, és ott is megcsomózták, és így jártak el sorra mindegyikkel. Mikor a láncot ily módon tökéletesen elrendezték, és a társaság tagjai kör alakban olyan távol álltak egymástól, amennyire csak tudtak; hogy a dolog minét természetesebb legyen, Bice-Béka fogta a maradék láncot, és két derékszögű átmérőben áthúzta a körön, mint ahogy manapság a csimpánzok vagy más nagymajmok vadászai Borneóban teszik.
A maszkabál színhelyéül szolgáló nagy szalon kör alakú, igen magas terem volt, és nappal csak a tető egyetlen ablakán át kapott világosságot. Esténként (a helyiséget főleg ebben az időben használták) elsősorban a tetőablak közepéből lecsüngő nagy csillárral világítottak, amelyet, mint szokás, ellensúly segítségével eresztettek, vagy húztak le és föl, de (ama célból, hogy ne legyen idétlen) ez utóbbi a kupolán kívül, a tetőn mozgott.

A terem elrendezését Trippetta legfőbb védnöksége alá helyezték, aki néhány részletben, úgy látszik, engedte, hogy barátjának, a torgének megfontoltabb ítélete irányítsa. O tanácsolta, hogy erre az alkalomra távolítsák el a csillárt. A viasz csepegése (ezt ilyen meleg időben lehetetlen volt megakadályozni) alaposan tönkretette volna a vendégek pompás ruháit, hiszen a szalon zsúfoltsága miatt nem kívánhatták meg mindenkitől, hogy kikerülje a terem közepét, vagyis a csillár alját. Pótlásul fali gyertyatartókat helyeztek el mindenütt a csarnokban; és a fal mellett álló kariatidák mindegyikének (ötven vagy hatvan lehetett összesen) jobb kezébe édes illatú fáklyát nyomtak.
A nyolc orangután, Bice-Béka tanácsára, éjfélig (ekkorra a termet zsúfolásig megtöltötték az álarcosok) türelmesen várt a fellépéssel. De alighogy elhalt az óraütés, berohantak, vagy mert a láncoktól akadályozva a társaság nagy része felbukott és botladozott – inkább együttesen begurultak a terembe.
Az álarcosok izgalma leírhatatlan volt, és ez gyönyörűséggel töltötte el a király szívét. Mint előre látták, számos vendég azt képzelte a nyolc riasztó külsejű teremtményről, hogy ha nem is orangután, de biztosan valamilyen vadállat. Néhány asszony elájult rémületében, és ha királyi óvintézkedés nem tiltott volna ki minden fegyvert a szalonból, a társaság vérével fizethetett volna a komédiáért. Így azonban mindenki rohant az ajtók felé; ámde a király megparancsolta, hogy betépésük után rögtön zárják be valamennyit, és a kulcsokat, mint ahogy maga javasolta, a törpe tette el.

Míg a zűrzavar tetőfokára hágott, és minden álarcos csak önmaga biztonságára figyelt (mert az izgatott tömeg nyomása valóban igazi veszedelmet jelentett), láthatták volna, hogy a lánc, melyet magasba húztak, amikor a csillárt eltávolították róla, lassan-lassan alászáll, míg kampós vége meg nem állapodik a padlótól háromlábnyi magasban.
Rá rövid időre, miután fel-alá rohangásztak, és a lánc természetesen összekapcsolta őket, a király és hét barátja a csarnok közepén találta magát. Ebben a helyzetben a törpe, aki eddig nesztelenül járt a nyomukban, és buzdította őket az izgalom fokozására, megragadta láncaikat ott, ahol a kört átmérőként, derékszögben keresztezve, metszették egymást. A gondolatnál is gyorsabban beakasztotta ide a csillár kampóját, és egy pillanat alatt, valami láthatatlan tevékenységtől, a csillár lánca annyira felhúzódott, hogy a kampót nem lehetett elérni, és ennek elkerülhetetlen következményeként az orangutánok, egymással szemben, egyre jobban összeszorultak.
Az álarcosok ekkorra bizonyos fokig leküzdötték ijedtségüket, lassan észrevették, hogy jól kieszelt tréfáról van szó, és hangosan kacagtak a majmok kínos helyzetén.

– Bízzátok csak rám őket – rikoltotta most Bice-Béka, és metsző hangja túlharsogott minden zajt. – Bízzátok oket énrám. Azt hiszem, én sejtem, kik ezek. Ha jól megnézhetem őket, hamar megmondom, mifélék.
Most, tülekedve a tömegben, a falhoz mesterkedte magát, megragadta az egyik kariatida fáklyáját, visszatért a terem közepére, és fürgén, akár egy majom, a király fejére ugrott, majd onnan néhány láb magasra felkúszott a láncon, a fáklyát lefelé tartva vizsgálgatta az orangutánok csoportját, és egyre csak rikácsolt: – Mindjárt megmondom én, hogy kik ezek!
És most, amikor az egész vendégsereg (maguk a majmok is) rázkódott a kacagástól, a bolond hirtelen éleset füttyentett, mire a lánc felszaladt vagy harminclábnyira, magával rántotta a kétségbeesetten kapálódzó orangutánokat, és azok ott lógtak a levegőben, a padló és a tetőablak között. Bice-Béka az emelkedő láncba csimpaszkodott a nyolc maskara fölött, és tovább döfködött feléjük – mintha mi sem történt volna – a fáklyával, mintha ki akarná deríteni, hogy kik is azok.
A felemelkedésen annyira megrökönyödött az egész társaság, hogy egy pillanatra halálos csend támadt. Halk, érdes, csikorgó hang törte meg a némaságot, ugyanaz, amelyre a király és tanácsosai fölfigyeltek, amikor a király Trippetta arcába loccsantotta a bort. De ez alkalommal nem volt vitás, hogy honnan ered a hang. A törpe agyaraitól származott, ahogy összeszorította és csikorgatta, közben a szája habzott, és arcán őrjöngő dühvel, mereven nézte a királynak és hét társának fölfelé fordított arcát.
– Ahá! – mondta végül a felbőszült tréfacsináló. – Ahá! Most már látom, kik ezek! – Ekkor mintha közelebbről akarná szemügyre venni, hozzáértette fáklyáját a királyt borító Jenbundához, mire ennek felülete azonnal eleven lángba borult. Nem telt fél percbe, és mind a nyolc orangután lánggal lobogott, közben alattuk sikoltozott a tömeg; borzalomtól lenyűgözve bámészkodtak, de a legcsekélyebb segítséghez sem volt erejük.

Az egyre pusztítóbb erejű lángok gyorsan elharapózva, végül arra kényszerítenék a bolondot, hogy feljebb kússzon a láncon, ahol el nem érhetik; míg mozgását figyelve a tömeg egy rövid pillanatra megint elcsöndesült. A törpe élt az alkalommal, és még egyszer megszólalt:
– Most már tisztán látom, miféle csürhe ezek az álarcosok. Íme, egy nagy király és hét titkos tanácsosa – király, aki nem szégyell megütni egy védtelen lányt, és hét tanácsosa, akik a gazságra bujtogatták. Én magam, én csak Bice-Béka vagyok, a tréfacsináló és – íme, az utolsó tréfám!
Alig fejezte be rövid szónoklatát a törpe, az összetapadt len és kátrány gyors gyúlékonysága következtében a bosszú műve beteljesedett. A nyolc test bűzös, feketedő, förtelmes, felismerhetetlen tömegként himbálózott a láncokon. A nyomorék közibük vágta fáklyáját, kényelmesen felmászott a mennyezetig, és eltűnt a tetőablakon át.
Feltételezik, hogy Trippetta a szalon tetején tartózkodott, és bűntársa volt barátjának a lángoló bosszúban, és hogy haza is együtt szökhettek; mert többé nem látta őket senki.

http://multidezo.blogstar.hu/./pages/multidezo/contents/blog/22204/pics/14468320518525332_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?