Kosztolányi Dezső

Miklós a rácson át a kertbe nézett. Csönd volt itt és magány.

Az üveggömböket figyelte, a pázsiton a kőtörpét, mely őrködni látszott. Egy napraforgó lecsüggesztette fejét a sötétedő éjszakában, mintegy vakon, keresve a földön a napot, melyet bámulni szokott, a napot, melyet most nem talált sehol.

Belülről, a lakásból motozást hallott, az öregek nyugodni tértek. Miklós biztosan látta maga előtt a nyomorult szobákat is, melyek sarkaiban söpretlen szemét gyanánt hever a szenvedés, életek piszka, évek során át fölhalmozott fájdalom. Lehunyta szemét, és magába szívta a kert keserű illatát. Ilyenkor "dolgozott".

Sokáig álldogált a kapu előtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, ki valakit vár. De nem várt ő senkit. Nem volt ő szerelmes sem, nem volt ő földi szerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkőztetve hústól, testtől, és átérzi, mintha az övé volna. Ebből a legnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm, hogy minket is megértenek egyszer, és a többi idegen emberek is úgy fogadják szavunkat, életünket, mintha az övék volna.

Az, amit hallott apjáról, fogékonnyá tette mások szenvedésére is. Eddig azt hitte, hogy semmi köze sincs azokhoz, kik körötte élnek, Környeyhez, a részeges Szunyoghoz, Szolyvayhoz, a rossz ripacshoz, Dobához, ki folyton hallgat, meg szegény Pacsirtához. Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze.

Ezt a tanulságot vitte magával. Keményebben, biztosabban lépdelt, hogy befelé indult a Petőfi utcán. Az a vers, melyet fejében hordozott, rossz volt, nem is törődött vele. Majd másról ír, talán ezekről és arról, amit hallott, a verandáról, a hosszú-hosszú asztalról, melynél valamikor együtt ültek, és ma már nem ülnek.

A Széchenyi téren szaladni kezdett, sietett a Gombkötő utcába, mert itt lakott a fodrász mellett Kladek, a Sárszegi Közlöny felelős szerkesztője és kiadója.

Ez a szakállas, lassú észjárású, de művelt, lelkiismeretes öregúr már be sem járt a szerkesztőségbe, csak azt követelte segédszerkesztőjétől, hogy naponta meglátogassa. Petróleumlámpa mellett üldögélt elvadult szobájában, melynek padlóján könyvek hevertek, s ablakait embermagasságig eltorlaszolták a széthányt, régi újságok. Kikopott ő ebből az átkozott, modern korból, nem bánta, akármit csinál az újabb nemzedék, nem bánta, akármennyire dicsérte is Ijas lapjában a szecessziót.

Zsebéből, mely tele volt mindenféle írással, kikotorászott egy vezércikket, mely Füzes Feri műve, és a szőlő hóharmat betegségéről szólt. Ezt átadta neki, megkérve, vigye a nyomdába, hogy legyen olvasnivalójuk a sárszegi parasztoknak is.

Ijasnak csak a budapesti telefont kellett még felvennie a Dreyfus-pör tárgyalásáról meg a legújabb politikai eseményekről. Iparkodott, mert a telefon kilenckor szokott jelentkezni.

Kosztolányi Dezső: Pacsirta (részlet)

http://multidezo.blogstar.hu/./pages/multidezo/contents/blog/19932/pics/14407618651588948_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?