2017.07.22.

Pannonföld bástyája, török had mennyköve, János
álmodik itt, ha ugyan fedheti sír röge őt.
Mert ahogyan Belgrádnál győzött volt a pogányon:
lett a halálon is úr, s látta meg élve a mennyt.
Ős Capitóliumot koszorús diadalmenet élén
sok hős járta be, - ám égbe csak ez maga szállt. 

Janus Pannonius: Epitaphium Ioannis Hunyadi, Matthiae regis patris – Hunyadi Jánosnak, Mátyás király atyjának sírfelirata, fordította: Csorba Győző

2017.07.15.

Nagy ember a tenger, nagyon nagy. Minden gondolat súlya, mélye, súlyosan mélyül hozzá mérve.

Emberként él, emberként érez, nincsen fogható erejéhez. Láttam, hajnalban a napot égre emelte: izzott az óriás kerék, szinte sisteregve hányta tüzét a hullámokra, s ő, a tenger-ember, higgadtan a horizontra paszította. Aztán, mint egy nagyapó, fecsegett, magyarázott, mikor ölébe hulltak a hálás, ujjongó sirálysikoltások. Van derűje, van humora. Hangja némelykor nagydob, máskor fuvola.

Nyugalma is emberi, szelíd nyugtalanság. Bőszült ember, hogyha felbosszantják. Ó, mennyire ember! Nem békül, csak a maga szabta renddel. A partja, amilyennek ő akarja. - Nem a hajókért van, a hajók születtek érte, s belevész, ki másképpen remélte.

2017.07.08.

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

2017.07.01.

Élve ez sem: a kis lappangó fa. Szépít ilyenkor távol egy világot, amely nekünk – itt lent: lehet szép. (Megcsaltuk, mondták, a szemet. Magad ma elmédet, más e kedvét is. Gátlóvá vontuk a messzeséget.) Mintha az illat, amelyet onnan – most tárt lelkifolyosó, méznek átröptet egy fuvallat, írva akár az üde rombolás kedvezményében: nem volna ihlet. Majd a titokzatos megtévesztés hálója vonná be személyed, elpártolna lopva egy érzék tőled. Megpendült az ép foglalat – mérték, hogy bárhol mi kihordozható. Képzetünk: épp nem hordozható ki semmi. Lehetne távlatunk annyi közelség, fáztunk néhány lépésre a kígyózó fától. Gyermek, fékezve bölcsességében e torz kő is, s hogy ebben volt kényes megtorlani – tehet éberré alkunk: nem ridegebb lelkület, ma kiforgat. (Abban, ami mértéket ad, már a botránkoztatás vonzata kényesebb.)

2017.06.24.


Lassu tüzzel guruló Nap,
gabonával vemhes hónap
templomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,
ami a rügyön dörömböl,
hőt-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a réten
lányok kergülnek középen,
mint a hattyuk, habfehéren.

Melleikben lángok laknak.
Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,
meg se kérdik. Igy mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergető
arany-korbács, nedv-kergető
legmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őket
s a lócán a vén ülőket
és a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,
görnyedt ember bottal megyen,
csontváz kattog fönn a hegyen

Lompos farku szél csatangol,
por-gubát varr, ágat hangol.
Tej csordul a nagyharangból.

Örök éjü forró csónak,
élettelen! maradj jónak,
kötözőnek, oldozónak.

2017.06.17.

Vigyázzatok az éjszakára!
öldöklő karddal jár az angyal,
s jaj a háznak, mit megjelöltek
véres sávval, véres csillaggal!

Jaj, akinek ma szíve néma,
s nem koldul fájón fel a vészre,
kiben a perc lármája él csak,
nem századok harangverése.

Jaj, ki kaján örömben gázol, 
fegyvert fogva önvére ellen,
s hahotás szájjal lakomázik
az országot rejtő tetemben.

S ezerszer jaj vezéreinknek,
villám ver rájuk bosszuló fényt,
viharban zajduló falkájuk
tépi szét őket farkasokként.

S elmúlnak, mint tábortűz füstje,
mint őszi lombok vörössége,
elszélednek, ponyváról pelyva,
a szétmarkoló nyári szélben.
Vigyázzatok! Nagy öldöklés lesz!
Nem én teszem és nem a másik.
A bosszúálló angyal kardja
Űzi őket a pusztulásig.

2017.06.10.

Öregisten, Nagyisten

nézd, hogy élünk itt lenn

katlanba zárva

csodára várva

csöbörből-vödörbe magyarok.

Itt élünk se élve se halva

hurrá a vödörben hal van

süthetünk szálkás kis pecsenyét

a friss húst viszi már a fürge menyét

körben a bozótból

ragadozók szeme villog

az elhevert csordákon

áldozati billog

(csitt, csak csendesen, ne kiálts,

mormold, csak mormold az imát)

Öregisten, Nagyisten

ha Te nem, ki segítsen?

Sovány lakomára

nova bort kínáltak

s akik ezt megitták

mind bódultakká váltak.

(…csak csendesen, ne siránkozz,

bátran szólj elkábult hazánkhoz)

Öregisten, Nagyisten

érted sóvárog ma minden

akik hortyognak szanaszét

vagy ébren vigyáznak

síkos savas eső alatt

bíz egyformán áznak

(…csak csendesen, mind aki lázad

báránybőr jelmezben figyelik a házad)

Öregisten, Nagyisten

erősíts a hitben

hogy ami késik

azért el nem múlik

él még a Te nyájad

bárha szőre hullik.

(…csak csendesen, nem használ a lárma

mostoha szülők közt még árvább az árva)

Öregisten, Nagyisten

más remény nincsen

mint igazad kegyelmed

hogy Te szabj végül rendet

maradék országnak

adj életes kedvet

a lecsonkolt többit

gyógyítgasd ne engedd

önnön-gyilkosává válni

haza kell találni!

(…csak csendesen, mert vád alá vesznek

jönnek janicsárék, kerék alá tesznek)

Öregisten, Nagyisten

nem hoztak, de vittek

a vak lóra azt hazudták bátor

suba alatt kupec lett a pásztor

műdalokkal altat nejlon-furulyája

dagonyáztat minket langyos pocsolyába

(csak csendesen, élvezd a táncot

csörgesd csak, csörgesd a vattázott láncot)

Fájdalomban régi jó Patrónánk

hegyeink elcsórták, eladó a rónánk

fulladunk a füstben a folyónkban cián

sorvasztja a lelkünk a ránktukmált Isten-hiány

mértékadó értelmiség minden mérték nélkül!

hóhér a halottal cinikusan békül

dús szobákban ál-parasztok

a búzát égetik ők nem a harasztot

melósvezér nyüszít, uszít

munkásember helyben fut itt

a hajléktalant rendőr verte

shoppingcenter országszerte

mocskos pénznek nincsen szaga

gaztól rabolt s gaz lett maga

és a művész? búsan kérded

megvették a tehetséget

sirasd őket Ősi Anya

zsoldos pénznek sincsen szaga.

(…csak csendesen, hagyd Krisztust ítélni,

végtelen időben mindenkit megérni)

Öregisten, Nagyisten

kit kövessünk s kit nem?

Érlelj az eszmében de a rögeszmét távoztasd

hisztériát űzz el indulatunk meghagyd

a reánk szabott leckét beteljesíthessük

gőgösek se legyünk kétségbe se essünk

náci-tudat, bolsi-tudat

csak álarc a Szörnynek

egyképp meggyötörtek

lám egymásra törnek

gonosz század elment

nehéz évek jönnek

melegítsd eszünket, okosítsd szívünket,

bíztass hogy a testvérharc megszűnhet

göngyöld e Földgolyót Fiad köntösébe

édes hazánkat annak is kellős közepébe

a lapulást-alkuvást váltsa már valódi béke.

Annyi gyalázatos koron át

őrizd meg számunkra misztikus koronád.

(…csak csendesen, akinek füle van, hallja,

a látónak látható, hasad az Ég alja)

Öregisten, Nagyisten

mit akarjunk s mit nem:

törvényed vezessen

hogy e kis nép oda ne vesszen

át ne lyukadjon helyünkön a térkép

ki ne radírozzon a világi lét végképp

serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét

kend meg könnyektől elhomálylott szemét

küldd le a magasból újra e véres-veres földre

tartsd köztünk szellemét most és mindörökre.

(A születés előtt túl hosszú volt az Ádvent

– hiszen az életünk hovatovább ráment –

mielőtt nem késő, Te mondd ki az Áment.)

2017.06.03.

Ujjong a lelkem, s tele van örömmel:
Ma érkezik a régvárt vendég!
Bár liliom-palástot
Vehetnék vállaimra
S elébe úgy mehetnék
Hogy szűzfehéren üdvözöljem Őt! -
Bár tűzrózsákat, égő szíveket
Szórhatnék szét a nagy világon.
Hogy illatot és színeket
És imákat találjon,
Amerre jár! -
Bár lenne szívem ünnepi
Zsolozsmát zengő, nagy harang,
Melyek szétkiáltja örömét,
Hogy csengjen-bongjon tőle a határ!
Pedig, kit várok, csak egy kis madár,
Remegő szárnyú, hófehér galamb! -
- De benne ég az örök Láng.
A szent tevésre ihlető nagy Isten!
Szemén pünkösdi tüzek nyelve csap ki
S így tekint le ránk!
Csak egy pihenő, hófehér galamb!
De Őt imádom, amíg élek,
S előtte hullok térdre egyedül
Parányi semmiségem
alázatos mély érzetében
Mikor felettem átrepül:
Mert Ő az Úr és Ő a Lélek!
S tőle várjuk fényes újulását
A föld színének,
Ő hozzá csap fel ezer ének
Ostromlón zúgva pünkösd hajnalán:
Oh jöjj el! Jöjj el! Szentlélek, Úristen!
Halld meg világ a titkot:
Ma eljön hozzánk! Szentlélek Úristen!
Ujjong a lelkem s tele van örömmel!

2017.05.27.

Egyszer volt szép az anyám tánca,  
    mikor kendõjét gyepre hányta,  
    a Korhány vizénél, Pusztapándon,  
    s bokázó lába pásztortûznél,  
    öles apám örömére  
    szállt, mint illat a virágon.  
    De gyönyörû lábán víg figurát  
    eredõ táncába õ se vitt,  
    csak mutatta ringó mozdúlattal  
    halálba járó õseit.  
    Mert ugyanaz sírt fel a flótán,  
    hogy meghaltak azok ima nélkül,  
    nagy szakállal, akasztófán.  
   
    S hajnaltájon, lengõ szélben,  
    hogy fény nyíllott két nyárszemében,  
    elébe raktak tíz szál gyertyát,  
    hat másikaat meg karikába. –  
    Közöttük anyám ott sugárzott,  
    s kis csizmája lángot vert át.  
    Az õsi ritmust pásztorok fütyölték...  
    Kettõ-kettõ felállott szélrûl,  
    jelezve, hogy a csúfolt õs  
    szép feje most halálba révül.  
    S a holtak szemét, ahogy lezárták:  
    ezt a sirató, örök búcsút  
    a nyárfák alatt már öten járták.  
   
    Akkor meg, mikor sírt nyitnak,  
    közéjük lendült hatodiknak  
    apám is, kinek lépteit  
    úgy mérte az öt táncoló,  
    mint ki utolsó fordulattal  
    az egész mûbe értelmet vitt...  
    Mikor a gyertyák porig égtek,  
    még anyám eljárta a végét:  
    egy szál virág körûl koszorút táncolt...  
    A juhászok meg már csak nézték,  
    hogy az égen hold ballag át  
    s csudálja nagy, fehér szemmel  
    anyám lábán a balladát.  

2017.05.20.

Ne zengj hát, vers, csak gyöngyöző beszéddel
csobogj, mint árnyas, tisztavizü kút.
Mint aki meghitt asztalnál ebédel
és közben elcseveg derűt-borút
nyájas családdal, hűséges cseléddel,
úgy mondd te is, ami eszedbe jut
a tájról, merre emléked barangol
s az érthetetlen, izgató kalandról. 

Ó, mert kaland, ugyan mi volna más
mindaz, mi vélünk itt azóta történt,
hogy élni hítta valami varázs a
semmit és mi forgó zsebtükörként
vigyázzuk, merről jő a villanás
s egymásra tükrözgetjük az örök fényt.
Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped,
holnapra megvakul és elreped? 

Én láttam egyszer megrepedni tükröt
s fénylő szemet, amint vakká meredt.
A mennyezetről zöld ámpolna függött
s a függönyökbe vont ablakkeret
résén savószín szürkület szürődött.
Irtóztatóvá nőtt a kerevet
és agyvelőmet rázta meg a drága
baráti lény üvöltő némasága. 

Valaki sebten orvosért izent:
a hallgatódzó, fekete sztetoszkop
a süppedt, bordás mellen úgy pihent,
mint vén sírdombon megdőlt fejfaoszlop.
Az orvos furcsán biccentett s kiment,
állt az idő és egyikünk se mozgott,
csak néztük, milyen sárgán villog a
görbén csukott száj egyik szemfoga. 

Emlékszem: Mint ha tört üveg csörömpöl,
a márványasztalról, az ágy megett,
az óceán alatti, sűrü csöndből
egy óra sírt fel s hosszan cserregett.
Bensőnk rémült, marcangoló örömtől
és csukló iszonyattól remegett
és vártuk, vártuk a tébolyodásig:
hátha mozdul és nyújtózkodva ásít. 

De nem mozdult. Lyukas üvegszeme
tintában ázott s látni megelégelt,
orrán át elcsurgott a szelleme,
mint híg kenőcs, ha eltörik a tégelyt,
repedt füléből kifolyt a zene.
Hiába zörgött, hörgött, jajveszékelt
az óra, mit félhétre őmaga
igazított be még az éjszaka. 

Takard be azt az arcot, puha kendő,
takard be már, irgalmas feledés.
Ó, tudtam én, hogy életünk esendő,
de akkor láttam, tudni mily kevés:
csak a kegyetlen élmény elegendő,
mely ösztönünk fájó mélyébe vés,
hogy valónkat a megismerés láza
szentté hevítse s emberré alázza. 

Hajdanta nem volt több nekem a vég
könnyekben ázó gyászromantikánál.
Búcsúlevélke "Fogsz te sírni még,
tudom, hogy visszahívnál és kivánnál,
mikor fejemnél két szál gyertya ég."
Romeo s Júlia ravatalánál
két agg siratja lányát és fiát, -
fáklyák között viszik Opheliát. 

Később az elmúlás gondolatára
bőrömön pörsent ki a borzadály
s az undorító temetőbogárra
gondoltam, mely poshadt húsomba váj
s belétojja petéit nemsokára.
Ha nőre néztem, rémített a báj,
mert elképzeltem fölpuffadva, holtan
s a hullabűzt szédülve szimatoltam. 

Már ez is elmult. Otthonos derű
pattintja föl a szememet naponta
s a megadás ezüst, dicsfényszerű
koszorúját hűvös szívemre fonta.
Nem rettenek meg, bár a keserű
vándor kilincsemet halkan lenyomta
s már asztalomra ferdül fekete
árnya s fülemhez ér lehelete. 

Zarándok lettem és hívő keresztény.
Kedves virágom: zsenge barkaág.
Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény
és rajta kívül minden hiuság.
Az egykoron izzógyötrelmű rejtvény
ma csiklandó, meleg kiváncsiság:
mi vár az élet pántos kapuin túl,
mikor a lélek lendül és elindul? 

Igen, tudom, hogy szétesik az agy,
az én velőm, hol annyi sok gonosz forr,
kifut az én szemem, nyomot se hagy,
csontom csak enyv és mész és némi foszfor,
húsom foszlik, vérem csomóba fagy,
nyálam ecetté romlik, mint a rossz bor,
ismét elemmé züllik az elem,
mi csak enyém volt, - ám mi lesz velem

Alvó leszek tán, kinek nincsen álma,
(ez pompás volna, mondta Szokratesz)
vagy élőlény olyant ki sem találna,
amilyen újtörvényű sorsa lesz?
Szűz angyalillatot legyez a pálma
s míg a szökőkút csengve csörgedez,
rejtelmesen dudolgatnak a szentek:
szeretteink, akik előre mentek? 

Talán falu lesz, holtak faluja?
Ó, már belőlük hány falura telne,
kiket szerettünk s akiket buja
zölddel borít az anyaföld szerelme!
Kék házikók, a kertekben thuja,
a lámpákból Isten szelíd kegyelme
sugároz és a tűzhely szapora
lángján serceg a csillag-vacsora. 

Mit szellemem elálmélkodva most lát
oly szép, hogy összekulcsolom kezem.
Nagy üstökös-galamb viszi a postát
a kis faluba: "Este érkezem".
A Cassiopeián robog a gyors át
s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem.
Az állomáson, mely meszelt, parányi,
Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi. 

Pilláim könnyű könnytől nedvesek
s míg ballagunk a néma faluszélig,
szellemszavukra éhesen lesek:
mély zöngő hangon hosszasan mesélik,
hogy holtaink, az eltűnt kedvesek
lélekvilágukat mimódon élik.
Kiváncsi kérdés száz meg száz akad
s megbámulom a pöttöm házakat. 

Ez itt a költők esti promenádja,
amott, hol az Uránus lángja gyúl,
Arany János lakik s népes családja:
az öreg itt is verseket gyalul,
vagy ha Shakespeare, a leghívebb barátja
toppan be hozzá este szótlanul,
borozgatnak s a borzasbajszú szittya
a morcos ánglust magyarul tanítja. 

A tárt kapukhoz fényösvény viszen,
a végtelennek nincsen messzesége.
S lágyan lebeg az üdvözült vizen
a kék sziget, a némaság vidéke.
Ó, balga mind, ki halni fél, hiszen
az anyatejnél édesebb e béke
s ha jó lakásunk volt a földgolyó,
a holtak falva jobb, mint ami jó. 

- Élet, halál, most látod, egy a kettő! -
mondja oktatva két jó mesterem.
- Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő,
melyen a reggel és az est terem
s ha mit a balkezével visszavett Ő,
a jobbkezéből ismét elnyerem. -
...Költészet és bölcsészet ködvarázsa:
a seblázas szív hűs borogatása.

Ezeket a cikkeket olvastad már?